A téli álom joga: Kiáltvány a megállásról és a lassításról
Minden év elején hajlamosak vagyunk megfogadni a nagy dolgokat: „Ez az én évem lesz! Most újratöltöm a spirituális akkumulátoraimat, szintet lépek, megváltom a világot.” Aztán az élet közbeszól. Dob egy újabb nehéz lapot, beköszön egy váratlan vihar, a gyász vagy a veszteség árnyéka újra átlépi a küszöböt, és a nagy elhatározások hirtelen szilánkokra törnek. A külvilág és a saját elménk persze kórusban hajtja az elvárásokat: „Légy erős! Szedd össze magad! Haladj tovább!” Értem én a jó szándékot a szavak mögött. De mit ér a mentális szigor, ha a szív közben sajog és ég a fáradtságtól? Miért kellene a lélek kimerültségét egy újabb erőltetett rohanással leplezni? Van az a pont, amikor nem harcolni akarok, hanem megállni. Amikor a legmélyebb vágyam csak annyi: medvévé válni, és átaludni ezt a telet . elvonulni egy csendes, védett barlangba, kizárni a külvilág zaját, és addig pihenni, amíg a vihar elül, a seb begyógyul, és az egész fájdalom csak egy távoli emlékké szelídül. Ne mondj...