Itt maradtam: Amikor a csend már nem ürességet jelent

 

Lassítottam, amikor a külvilág zaja elviselhetetlenül hangossá vált. És nem, ez nem a megadás volt. Ez a tiszta, szikrázó tisztánlátás pillanata volt. Olyan világban élünk, ahol mindenki rohan, mindenki kiabál, mindenki azonnal akar mindent, és a digitális zajban elveszik a lényeg. Én viszont a nagy rohanás közepette megtanultam valami egészen mást: megtanultam itt maradni, a saját középpontomban.

Elég volt a bizonyításból, elég volt az örökös hajszából. Végtelenül elfáradtam abban, hogy folyamatosan magyarázzam a helyemet a világban, hogy indokoljam a létezésemet, a tempómat vagy a határaimat azoknak, akik úgysem akarják megérteni. Rá kellett jönnöm egy hatalmas igazságra: nem tűnök el attól, ha teszek egy lépést hátra. Nem leszek kevesebb, ha kivonom magam a forgalomból. Csupán megváltoztatom a jelenlétem formáját.

Még mindig lélegzem. Még mindig egész vagyok, és egyben vagyok – még akkor is, ha a világ mindenáron siettetni akar. Nem akarok hangosabb lenni a tömegnél. Csak tisztább. Több igazság, kevesebb kapkodás.

Itt maradtam. Nem menekültem el.

Itt maradtam, és a legnagyobb csoda az, hogy nem veszett el semmi. A világ nem dőlt össze attól, hogy nem voltam elérhető, és az életem nem lett kevesebb attól, hogy letettem a külső elvárások súlyait.

Meg kellett tapasztalnom, hogy a csend nem egyenlő az ürességgel. A csend nem magány és nem hiány. A csendnek súlya van, méltósága és hangja – mert a csend valójában a leghangosabban beszél, ha végre hajlandóak vagyunk meghallani.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A mindennapok szarkasztikus krónikája- Amiktől a környezetünk pánikgombot nyom, nekünk meg csak mindennapi rutin

A parkett szabadsága: Amikor a keringő megtöri a négy fal csendjét

A bürokrácia malmai, avagy az extrém sport, amit ügyintézésnek hívnak