A parkett szabadsága: Amikor a keringő megtöri a négy fal csendjét

 

Van egy kép az emberek fejében arról, hogy milyennek „kellene” lennie egy mozgássérült ember életének. A többség számára az lenne a megnyugtató és a megszokott, ha a négy fal között ülnénk otthon, csendben sajnálkoznánk azon, amit az élet elvett, és láthatatlanok maradnánk. De én sosem voltam a csendben sarokban üldögélő típus. Mindig is a makacs optimizmusomról és az élni akarásomról voltam ismert, amit a csodálatos édesanyámtól örököltem, aki a nővéremmel együtt egyedül nevelt fel minket.

A fizikai korlátok persze hoztak kényszerű kanyarokat.

A szalagavató és a felejthetetlen keringő

A legnagyobb győzelmeim mégis azok a pillanatok voltak, amikor a környezetem és a tanáraim elképesztő precizitással és szeretettel gondoskodtak arról, hogy az állapotom miatt semmilyen közösségi élményből ne maradjak ki. Benne voltam a kirándulásokban, a táborokban, és a nevelőim pontosan ugyanúgy kezeltek, mint az „ép” társaimat.

De a középiskolai éveim legszebb, kitörölhetetlen mérföldköve mégis a szalagavatóm volt.

Sokan gondolhatnák, hogy egy kerekesszékkel vagy bottal élő lány számára a szalagavatói keringő egy elérhetetlen, fájó álom. De nálunk az álmokból valóság lett. A koreográfusunk nyitottsága, és a keringőpárom elképesztő, alázatos kitartása és figyelme lehetővé tette azt, amit a külvilág sztereotípiái elképzelhetetlennek tartottak: én is ott voltam a parketten, fehér ruhában, és végigtáncoltam a keringőt.

Olyan tánc volt ez, amit a mai napig emlegetnek, és amit senki nem felejt el, aki akkor ott ült a teremben. A parkett suhanása, a zene lüktetése ott és akkor a teljes egyenlőség és a győzelem pillanata volt. Nem a székem határozott meg, nem a botom, hanem a mozdulat, a ritmus és a közös alkotás öröme.

A külvilág, a kívülállók néha még ma is meglepődnek, ha meglátják, hogy beszélek, olvasok vagy önállóan intézem az életemet, mert a fizikai sérülést automatikusan összemossák a mentális korlátokkal. De a szalagavatói keringőm emléke mindig eszembe juttatja: a korlátok többnyire nem a testünkben, hanem az emberek fejében léteznek. És amíg van zene, van akarat, és vannak csodálatos partnerek mellettünk az úton, addig nincs olyan tánc, amit ne lehetne eljárni.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A mindennapok szarkasztikus krónikája- Amiktől a környezetünk pánikgombot nyom, nekünk meg csak mindennapi rutin

A bürokrácia malmai, avagy az extrém sport, amit ügyintézésnek hívnak