A mindennapok szarkasztikus krónikája- Amiktől a környezetünk pánikgombot nyom, nekünk meg csak mindennapi rutin



Amikor legutóbb erről a témáról firkáltam, még csak a felszínt kapargattam. Most viszont gondoltam, merüljünk el kicsit mélyebben az arcpirító valóságban, és nézzük meg a dolgot egy egészen más szemszögből.

Tudjátok, mi a legszórakoztatóbb az ICP-s életben? Az a tekintet, amit az úgynevezett „ép” emberektől kapunk, amikor számunkra teljesen megszokott, mindennapi dolgokat művelünk. Ami egy átlagembernek horrorfilmbe illő jelenet vagy azonnali mentőhívást igénylő vészhelyzet, az nekünk csak egy sima kedd délután.

Íme a teljes gyűjtemény az élet minden területéről az olyan dolgokból, amiktől egy külső szemlélő szívrohamot kap, nekünk viszont a teljesen átlagos élet részei:

Fizikai és testi reakciók – amiktől az orvos is elfehéredne

  • A „minden izmom feszes” nem túlzás: Amikor azt mondjuk, feszesek az izmaink, az átlagember valami jó kis edzés utáni izomlázra gondol. De nem: itt konkrétan minden izomról beszélünk. (Igen, a belső szervekéről is) Olyan feszesség ez, amire egy masszőr sírva dobja be a törölközőt, és ami másnál azonnali sürgősségi ellátást jelentene, nekünk viszont az alapállapot.

  • A „koreografálatlan” izomgörcsök és a spontán exorcizmus: Amikor az izmaid olyan döntést hoznak, hogy minden előzmény nélkül átmennek egy vad metálkoncert első sorában tomboló rajongóba, vagy egy hirtelen zajra úgy ugrasz egyet, mint egy horrorfilmben. A külső szemlélő már nyúl a telefonért vagy az ördögűzőért, te meg csak próbálod visszaszerezni az irányítást a kávéscsészéd felett.

  • A mozis karate-bemutató: Képzeld el a jelenetet a moziban, amikor el kell magyaráznod az előtted ülőnek, hogy nem puszta bunkóságból vezeted át a lábadat a száján át a torkába, hanem mert az izmaid egyszerűen képtelenek nyugton maradni egy helyben.

  • A kerekesszékes lábnyújtás rejtélye: Amikor az utcán ülve a kerekesszékben nem azért van állandóan kinyújtva a lábad, mert az orvos szigorúan megtiltotta, hogy talpon tartsd, hanem mert a feszesség épp így döntött.

  • A sétáló allergiás időzített bomba (avagy a Harry Potter-effektus): Az első műtétemnél sikerült allergiás reakciót produkálnom az altatásra – ami akkor meglehetősen életveszélyes játék volt. Ennek a csodás élménynek a mai napig az a jutalma, hogy ha feszült vagyok vagy sírok, óriási piros foltok jelennek meg rajtam, mintha egy Harry Potter-ből kiszabadult testemlékőrző cikesz lennék. Mindezt megfejelve az orvos anno megnyugtatóan közölte: „Innentől kezdve bármire allergiás lehet, és az bármikor, bármilyen formában előjöhet.” Zseniális. Így élem az életemet mint egy sétáló időzített bomba – és még csodálkoznak a népek, miért válok konkrétan halálra, ha meglátok egy nyomorult darazsat!

  • Aszimmetria és furcsa ízületi szögek: Ha egy ép ember karja vagy lába olyan szögben állna meg, mint a miénk egy-egy feszesebb pillanatban, a környezete már hívná a mentőt menthetetlen törés vagy ficam gyanújával. Nekünk ez csak egy kényelmesnek szánt pozíció.

  • Az időjárás mint szabotőr: Egy hirtelen hidegfront, egy szeles nap vagy a csúszós utca. Ami másnak csak annyi, hogy „felveszem a kabátot”, az nálunk az izomtónus azonnali bekeményedése: a testünk konkrétan élő időjárás-jelentő állomásként reagál minden hőmérséklet-változásra. És ha ez nem lenne elég, a réteges öltözködés nekem több időbe telik, mint Semmelweisnek telt feltalálni a penicilint. Ha kabátot kell vennem, "előbb a bal kezemet szenvedjem bele, mert az a gyengébb oldalam, azon legyünk túl". Kész kálvária :D

  • A „gravitáció tesztelése” napi 50-szer: Tárgyak leejtése/lelökése a semmiből. Egy ép embernek ez bosszantó baleset, nekünk konkrétan az alapbeállításunk része, hogy a gravitáció mindig győz, a bögre pedig imád a padlón pihenni.

A nyelés és a beszéd abszurd drámái

  • Diszfágia, avagy a félrenyelés mint extrém sport: A nyelési nehézség nálunk nem azt jelenti, hogy „kicsit kapar a torkom”. Egy ártatlan korty víz vagy egy falat étel képes olyan mentőakcióvá alakulni, ahol a torkod izmai hirtelen sztrájkba lépnek. A környezeted riadtan nézi, ahogy az életedért küzdesz egy korty teával, te meg csak próbálod túlreagálás nélkül túlélni a helyzetet, miközben a tesód meg pánikban kiabál veled, mintha azért nyeltél volna félre, mert ez a legjobb szórakozásod :D

  • A némasági fogadalom (amikor bekövetkezik a csend): Erős szagok, tömény illatok – vagy néha abszolút semmi látható/érezhető ok – hatására a beszédizmok gondolnak egyet, és percekre komplett szünetet rendelnek el. Egyszerűen nem tudok megszólalni. A környezetem ennek valószínűleg titokban örül, mert legalább addig sem jártatom a számat, de kívülről úgy néz ki, mintha hirtelen kómába estem volna.

  • A beszéd és az artikuláció „ingadozása”: Amikor fáradtság vagy feszültség van, az artikuláció úgy dönt, hogy elengedi a dolgot. Kívülről úgy tűnik, mintha kora reggel teljesen leittad volna magad, pedig csak az izomtónus játszik a hangszálaiddal.

A női létezés rejtelmei – a „havi vendég” szeszélyei

  • A teljesen kiszámíthatatlan ciklus: A női havi vendégem pont olyan, mint én: szeszélyes, és sosem tudni, épp miként fog viselkedni. Vagy hogy egyáltalán találkozunk-e abban a hónapban! Ami másnál azonnali nőgyógyászati riadalomra adna okot, az nálunk a vegetatív idegrendszer és a test állandó, belső hullámvasútjának teljesen megszokott velejárója.

Mentális és kognitív kihívások

  • A létező legmanuálisabb járás: Az átlagember csak lépked, az agya meg kussban van. Nekem viszont az agyamban konkrétan át kell gondolnom, hogy a jobb láb után most a bal jön. Nem automatizmus, hanem folyamatos, tudatos parancssor-végrehajtás.

  • A térbeli tájékozódás teljes csődje (vaktérkép: esélytelen): Bármilyen térkép, vaktérkép vagy térbeli vizualizáció? Esélytelen. Ami másnak egyértelmű logikai feladvány, az nekünk a mentális labirintus legalja.

  • Az „energia-költségvetés” brutalitása: Az átlagembernek a napi energiaforrása korlátlan mobilnet. Nekünk viszont szigorúan előre kifizetett adatcsomagunk van: ha délelőtt elhasználtuk az energiát a sétára és a feszesség leküzdésére, délutánra lelassul a sávszélesség, és eljön a „fáradt vagyok” teljesen új dimenziója. Az átlagember fáradt, ha keveset aludt. Az ICP-s agy viszont egész nap kemény fizikai és mentális munkát végez csak azért, hogy az izmaid ne csináljanak hülyeséget, meg hogy egymás után rakd a lábaidat. Amikor mi azt mondjuk, fáradtak vagyunk, az az egész rendszer azonnali leállása.

    Az ebéddel vívott élet-halál harc: Késhasználat, folyadékok egyensúlyozása. Ami másnak kényelmes étkezés, az nekünk néha egy akciófilmbe illő precíziós művelet. Ha valami kilöttyen, mi nem pánikolunk – csak hozzászámoljuk a veszteséglistához.

Érzelmi hullámvasút és az idegrendszer játékai

  • A hiperérzékenység és az „ok nélküli” sírás: Amikor egy teljesen hétköznapi dolgon vagy jelentéktelen helyzeten is elerednek a könnyeid. Külső szemmel drámai összeomlásnak tűnik, pedig csak az idegrendszerünk dönti úgy, hogy most ereszti le a gőzt.

  • Kellemetlen nevetőgörcs a legrosszabb pillanatban: Zavaromban vagy túltelítettségemben képes vagyok elnevetni magam olyan szituációkban, ahol a legkevésbé sem kellene. Eredmény? Én tűnök a világ legérzéketlenebb emberének, miközben belül épp lefagy a rendszer.

  • Túlzó reakciók: Nulláról százra kapcsolok egy másodperc alatt. Túl hamar felkapom a vizet olyan apróságokon, amik felett más elsiklik. Az idegrendszerünk néha nem tudja finomhangolni a hangerőt.

  • Enyhe „paranoia” és a dolgok túlgondolása: Megesik, hogy olyan rejtett szándékokat és jelentéseket látok helyzetekben, amik mögött valójában semmi sincs. Ami egy kívülállónak paranoiának tűnik, az nekünk csak a túlpörgő, folyton elemző agyunk mellékterméke.

  • Folyamatos mikro-tervezés: Egy ép ember egyszerűen átsétál a szobán. Egy ICP-s fejében ez így néz ki: Hol van a küszöb? Milyen a szőnyeg tapadása? Hol tudok kapaszkodni, ha megbotlom? Ha mégis elesek, mi az a pont, ahol a bálnatestemet újra álló állapotba tudom hozni? Ha már elesek, hogy essek úgy, hogy a lehető legkisebb bajt okozza? Ez a mentális sakkjátszma nekünk háttérzaj, másnak tiszta paranoia lenne.

Mindennapi szituációk, futárok, segítség és a divatipar szabotázsa

  • A „segítőkész” idegenek merénylete és a halálos sértődés: Amikor valaki a legjobb szándékkal, hívás nélkül hirtelen megragadja a karomat, hogy „segítsen” – ezzel azonnal kibillentve az egyetlen stabil egyensúlyomból. És a csavar? Ha kedvesen visszautasítom, még ők sértődnek meg halálosan. Pedig csak annyit teszek, hogy a nővérem rutinjában és tapasztalatában bízom. Neki végül is volt szűk 36 éve arra, hogy tökélyre fejlessze a megfelelő technikákat a segítségnyújtásra, szóval elnézést, ha inkább rá bízom az életemet.

  • A „futár-lottó” és a garantált pluszkör a postára: Ha csomagot várok, a futár vagy a postás richtig akkor csenget, amikor a lakás legeslegutolsó, legmegközelíthetetlenebb pontján vagyok. De ha egyáltalán veszi a fáradságot és felcsenget, akkor is azt hiszi, rakéta van a popómban, és a másodperc törtrésze alatt fogok odahoppanálni az ajtóhoz. Eredmény? Mielőtt a feléig eljutnék a folyosónak, már kapom is az értesítőt, a családom meg mehet a pluszkörre a csomagpontra vagy a postára. Én meg sűrűn kérjem tőlük az elnézést.

  • Cipő- és ruhavásárlás mint Hamupipőke mostohanővéreinek drámája: A menő, fűző nélküli divatcipők, amikbe a feszes lábfejed úgy próbál bepréselődni, mint Hamupipőke lába az üvegcipőbe. Vagy a gombos, apró cipzáras ruhák a szűk próbafülkében, ahol a szabásminta és a finommotorika azonnal élet-halál harcba kezd egymással.

  • A finommotorika „oroszrulettje”: Kulcsot beilleszteni a zárba, kabátcipzárt lehúzni, aprópénzt kiszedni a pénztárcából. Ami másnak fél másodperces automatizmus, az nekünk néha egy logikai szabadulószoba szintű kihívás, különösen, ha a hátad mögött öten várják a sorukat a kasszánál.

  • A látványos egyensúlyvesztési mutatvány: Amikor mész a járdán, és hirtelen teszel egy olyan elhajlást, amit még a Matrixban is megirigyelnének. A járókelők felkészülnek arra, hogy elkapják a zuhanó testedet, te pedig csak mész tovább.

  • A „részeg vagyok, de egy kortyot sem ittam” séta: Teljesen józanul úgy vonulni, hogy a szembejövők önként adnak utat, mert azt hiszik, most jössz a harmadik hajnali buliból.

  • Az orvosi vizsgálatok abszurditása: Bemenni egy vizsgálatra, ahol az orvos elszörnyedve nézi a tónusaidat vagy a reflexeidet, te meg legszívesebben megkérdeznéd tőle: „Miért, maga szerint tegnap ez másképp nézett ki?”

Szóval igen, ami kívülről ijesztő, kaotikus vagy drámai, az nekünk egyszerűen a mindennapok része. Nem kell pánikolni, nem kell azonnal mentőt hívni – csak engedjétek meg, hogy nevessünk egy jót az egészen!


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A parkett szabadsága: Amikor a keringő megtöri a négy fal csendjét

A bürokrácia malmai, avagy az extrém sport, amit ügyintézésnek hívnak