Sigo aquí – Mégis itt vagyok: Kiáltvány a túlélésen túli életről
Előbb vagy utóbb mindannyian eljutunk arra a pontra, amikor szembe kell néznünk a saját történetünk legnehezebb fejezeteivel. Volt idő, amikor megbocsátottam a megbocsáthatatlant, és görcsösen próbáltam pótolni a pótolhatatlant. Hazugságokkal akartam kitörölni a felejthetetlen emlékeket – olyan illúziókkal, amiket abban a pillanatban én magam is elhittem, mert a lélek önvédelmi mechanizmusa néha vakká tesz minket. Rohantam előre fékek és jelzőtáblák nélkül, a pulzusomban ott lüktetett a tévedések sorozata. És amikor a csapás onnan érkezett, ahonnan a legkevésbé vártam, a földbe döngölt a felismerés.
Mégis, az ember ösztönösen kapaszkodik az életbe. Megöleltem a világot, csak hogy én magam ne törjek szilánkokra. Mosolyogtam és nevettem akkor is, amikor a belső szociális akkumulátorom már rég a hamuig égett, és a fáradtságtól legszívesebben összeestem volna. Szerettem félelemmel a szívemben, és megtapasztaltam azt is, milyen az, amikor engem szeretnek, de a saját belső viharaim miatt képtelen voltam viszonozni vagy megtartani azt.
De mégis itt vagyok. Sigo aquí. Túl éltem.
Nem volt könnyű ellenállni, nem volt egyszerű a talpra állás. Frontálisan ütköztem a valósággal, de a zúzódások között újra megtanultam létezni. Mert rá kellett jönnöm: az élet nem arra való, hogy elrejtőzzünk a skatulyák és a külső elvárások mögé. Az élet arra való, hogy égjünk és lüktessünk benne.
A sebek büszkesége
Voltak örökkévalóságnak hitt ígéretek, amiket a csendben az idő lassan, észrevétlenül felmorzsolt. Elvesztettem dolgokat, amikről azt hittem, az identitásom lényegi részei. És amikor elbuktam, amikor elveszítettem őket, a világ nem állt meg – nekem pedig nem maradt más választásom, mint menni tovább az utamon. Fájtak az elutasítások, és fájtak a viszonzatlan közeledések.
De a hegek nem a gyengeség jelei, hanem az alkímia bizonyítékai. Csatákat veszítettem el, de a homlokomat nem hajtottam meg a kudarc előtt. Ebből a harcból merítettem a bátorságot ahhoz, hogy újra hinni tudjak. Mert a világ nem a külső szemlélőké, nem azoké, akik a páholyból törnek pálcát mások felett. A világ a bátraké, és élni… élni egyszerűen sokkal többet ér, mint csupán biztonságban vegetálni.
A tiszta tűz
Ha tanácsolhatok valamit magamnak és mindenkinek, aki a blogomat olvassa: ne érjétek be a puszta túléléssel. A túlélés csak a felszínen maradás. Élni kell.
Bele kell állni a mindennapok küzdelmeibe nyitott szívvel. Emelt fővel veszíteni, és a győzelemnél sem félni a megremegéstől. A múlt nehézségei, a hátunk mögött hagyott traumák és a hétköznapok szürke logisztikája mögött ott kell lennie a szenvedélynek.
Itt vagyok, élek, és ezúttal ez a valóság. Büszkén, spanyolos tűzzel és szenvedéllyel ölelem magamhoz az életet, anélkül, hogy bárkitől is bocsánatot kérnék azért, mert lélegzem, érzek vagy a saját utamat járom. Remegjen meg a világ, ha akar – én megtanultam nem elmenekülni. Az élet nem jelentéktelen apróságok sorozata. Az élet a most, az élet a tiszta jelenlét, és arra született, hogy az utolsó cseppig megéljük.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése