A téli álom joga: Kiáltvány a megállásról és a lassításról
Minden év elején hajlamosak vagyunk megfogadni a nagy dolgokat: „Ez az én évem lesz! Most újratöltöm a spirituális akkumulátoraimat, szintet lépek, megváltom a világot.” Aztán az élet közbeszól. Dob egy újabb nehéz lapot, beköszön egy váratlan vihar, a gyász vagy a veszteség árnyéka újra átlépi a küszöböt, és a nagy elhatározások hirtelen szilánkokra törnek.
A külvilág és a saját elménk persze kórusban hajtja az elvárásokat: „Légy erős! Szedd össze magad! Haladj tovább!” Értem én a jó szándékot a szavak mögött. De mit ér a mentális szigor, ha a szív közben sajog és ég a fáradtságtól? Miért kellene a lélek kimerültségét egy újabb erőltetett rohanással leplezni?
Van az a pont, amikor nem harcolni akarok, hanem megállni. Amikor a legmélyebb vágyam csak annyi: medvévé válni, és átaludni ezt a telet. elvonulni egy csendes, védett barlangba, kizárni a külvilág zaját, és addig pihenni, amíg a vihar elül, a seb begyógyul, és az egész fájdalom csak egy távoli emlékké szelídül.
Ne mondjátok, hogy „haladj tovább”
Azoknak, akik türelmetlenül hajszolnak előre, és a továbbhaladást sürgetik, csak ennyit szeretnék mondani: ez az élet nem egy maratoni futóverseny, és nem is egy kiszabott büntetés. A gyógyuláshoz, az újjászületéshez és az energia újjáépítéséhez idő kell. Levegőre van szükség.
Nem vágyom most nagy szavakra vagy világmegváltó küzdelmekre. Csak egy kis szünetre. Egy tiszta, mély lélegzetvételre, ami elcsendesíti a belső gyötrődést. Békére vágyom a lelkemben, tiszta harmóniára és valódi, álarcok nélküli kapcsolódásokra.
Ne mondjátok nekem azt, hogy „lépj tovább”. Ne sürgessétek a lépteimet, amikor a lábam még nehéz a cipelhető súlyoktól. Ma csak annyit kérek tőletek és a világtól: várjatok egy kicsit.
Engedjétek meg nekem a pihenést. Mert a léleknek joga van visszavonulni, joga van töltekezni – és a leghidegebb tél után is eljön az az tavasz, amikor újjászületve, tiszta erővel állunk újra a napfényre.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése