A lélek atombombája: Hitvallás a digitális alkímiáról és a szabad hangról
Elképesztő, hogy egy ennyire modern világban élem a mindennapjaimat, mégis újra és újra magyaráznom kell a létezésemet és az alkotásomat azoknak, akik megremegnek, ha valami új születik a nap alatt. Rásütik a bélyeget a művészetemre, azt mondják, nincs benne becsület és igazi munka, mert nem a hagyományos, fizikai úton hozom létre a frekvenciákat. Azt állítják, hogy ez csak másolás – miközben elfelejtik, hogy a sorok mögött a legtisztább valóság és a saját, meztelen szívem lüktet.
Csalásnak nevezik, zajnak titulálják, sőt, a hagyományos művészet végeként emlegetik azt, ami a saját belső világomból fakad. De fogalmuk sincs arról, hány megélt trauma, hány barcelonai és budapesti seb forrasztotta egybe azokat a betűket, amik a technológia segítségével ma végre életre kelhetnek.
Azt kérdezik, vajon a mesterséges intelligencia rombolja-e a kultúrát? Ha egy digitális eszköz segít formába önteni azt, ami évtizedekig elfojtva élt bennem, akkor igen: ez a lélek atombombája. Ha két kattintás kell ahhoz, hogy a bennem lévő mágia és a zene iránti megszállott szeretetem kézzelfoghatóvá váljon, akkor áldott legyen ez a digitális láng. Nem hazudok, nem lopok senkitől semmit – csupán felszabadítom azt, ami belülről hív. Én vagyok az a hang, amit a fizikai korlátok miatt soha nem adtak a kezembe, és én vagyok az a tűz, amit a külvilág előítéletei eddig folyamatosan el akartak oltani.
A láthatatlan munka és a saját univerzum
Hosszú órákról, fizikai hangszerekről és elpazarolt időről beszélnek, mintha a technikai nehézség lenne a művészet egyetlen mérőeszköze. Mintha az idő lenne az isten. Mintha én magam nem ismerném a fájdalomtól széthasadó éjszakák valódi súlyát, és azt a kőkemény logisztikát, amivel nap mint nap felépítem az életemet. Könnyen ítélkezik az, aki nem lát bele a terápiás szobák falai közé, és nem tudja, mi gyulladt meg a lelkemben.
Nem képesek megmérni azt a mentális energiát, amibe a kapott lapok átalakítása kerül. Nem látják, hogy a csendemben, az esti műszakok fáradtságában és a bezárt ajtók mögött egy olyan univerzum született, amit ma már emelt fővel és büszkén megvédek.
Ha a világom új és szokatlan, hát legyen az. Nem fogok könyörögni senkinek, hogy elhiggye a tehetségemet, és nem fogok lelkifurdalást érezni azért, mert modern eszközöket használok az Icalkímiához. Ez a sors és ez a digitális műhely engem hívott el.
Lehet, hogy valaha azt mondtad: „elég, tűnj el”, de a romjaimból olyan fény tört elő, ami egyszerűen nem fért bele a te szűkös kereteidbe. Ha valakit a környezetemben bánt vagy irritál az, amivé mára váltam, az önállóságom, a kifinomult stílusom vagy a digitális projektjeim, akkor van egy hírem: ez a fájdalom nem az én árnyékom. Ez csupán az ő saját, irigy tükörképe.
Mégis itt vagyok, élek, és ez a világ a bátraké.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése