A heti tíz óra dinamikája Amikor a magántanulás nem a könnyebb utat jelenti
Van egy makacs tévhit a külvilágban a magántanulói státusszal kapcsolatban. Sokan azt gondolják, hogy ez egyfajta könnyített pálya, ahol a négy fal kényelmében, lazább követelmények mellett lehet átcsúszni a vizsgákon. De az én életemben ez a szó egészen mást jelentett: kőkemény, fegyelmezett és megalkuvást nem tűrő munkát.
Amikor felső tagozatos lettem, a hagyományos iskolai tanrend a termek közötti folyamatos vándorlás miatt fizikailag akadályokba ütközött. A családommal és a tanáraimmal közösen úgy láttuk jónak, ha magántanulóként folytatom. Ez a gyakorlatban úgy valósult meg, hogy heti mindössze 10 órában, az iskolában kijelölt különteremben tanultam a nevelőimmel.
Gondoljunk csak bele a matematikájába: a drasztikusan lecsökkentett óraszám miatt minden egyes alkalommal a tananyag dupláját kellett elsajátítanom és megértenem ahhoz, hogy lépést tartsak az osztálytársaimmal. Nem volt idő az elkalandozásra, nem voltak üresjáratok. Minden egyes perc sűrített, intenzív szellemi jelenlétet követelt.
A ritmus, amit édesanyám diktált
A rendszer felkínált egy kényelmesebb opciót is: dönthettem volna úgy, hogy csak a félév és az év végén teszek nagy vizsgákat az egész tananyagból. De édesanyámnak sziklaszilárd elvei voltak a nevelésemet illetően. Azt vallotta, hogy a helyzetemből sem szégyent, sem pedig előnyt nem szabad kovácsolni.
Az ő szavaival élve: „nem lustulhatsz el”.
Így ahelyett, hogy felhalmoztuk volna a számonkéréseket az év végére, a többiekhez hasonlóan én is bent ültem az iskola falai között minden egyes rendes röpdolgozatnál, témazárónál és feleletnél. Nem estem ki a tanulás ritmusából, és a tanáraim maximális szakmai és emberi támogatásával – akik még a három műtétem idején is minden segítséget megadtak a gyógyulásom alatt – esélyt sem adtunk a lemaradásnak.
A szellemi alapozás
Bár a torna és a folyamatos tanulás miatt kevesebb időm maradt a korombeli gyerekek megszokott tevékenységeire, ezt egyetlen pillanatra sem éltem meg veszteségként. Pontosan tudtam, hogy minden egyes sűrített óra, minden sikeresen megírt dolgozat a javamra válik, és arra szolgál, hogy megalapozzak egy önálló, gördülékeny életet.
Ez a heti tízórás, feszített tempó volt az én belső edzőtermem. Itt fejlődött ki az a tolmács-agy és az a hihetetlen koncentrációs készség, ami később a gimnáziumi heti 38 spanyol óránál és az egyetemi szintű nyelvtanulásnál a legnagyobb előnyömre vált. A magántanulás számomra nem a bezártságot jelentette, hanem a legelső nagy győzelmet: a bizonyítékot arra, hogy a szellem ereje bármilyen fizikai logisztikát képes felülírni
Megjegyzések
Megjegyzés küldése