Barcelona krónika 6. nap: A Barceloneta, a kávéfilozófusok és a spanyol temperamentum: találkozás 4 év után
Van az a barátság, ami már rég túllépett a sima haveri kategórián, és csendben átment családi kötelékbe. A katalán barátnőmet tizenöt éve ismerem: amikor kint éltem Barcelonában, annyit segített és tett értem, hogy azt felsorolni is képtelenség lenne, és azóta is ő az egyik legbiztosabb igazodási pontom odakint.
Négy éve nem láttuk egymást élőben, és mivel épp egy nagyon friss, nehéz gyászt él át, végtelenül felnézek rá: egész nap képes volt velünk nevetni, viccelődni és velünk együtt megélni a pillanatot. Az ilyen ember aranyat ér.A találkozót a Barceloneta metróállomáshoz beszéltük meg, és hát hol máshol indítottuk volna a napot, mint egy jó kávézóban? Na, itt azért a helyi vendéglátás bemutatott egy olyan szürreális magánszámot, amit még én is enyhén nevetségesnek találtam, nemhogy az évtizedek óta vendéglátásban tevékenykedő családom. :D A személyzet szemrebbenés nélkül állította, hogy a cortado, a café con leche és a cappuccino lényegében teljesen ugyanaz a műfaj. Micsoda?! Próbáltam nagyon ártatlan arccal megkérdezni tőlük: "De hát akkor miért van három külön tételként feltüntetve az itallapon?" Erre persze csak egy tipikus spanyol vállvonás volt a válasz. :D
A koronát a logisztikára tették fel: a menün büszkén virított a szabály, miszerint 12 óra után már nem hoznak ki kávékat az asztalhoz. Így az egyik pultnál kellett kikérni, fizetni viszont át kellett gurulni a másikhoz. Imádom ezt a logikát!
A nap mellesleg nekem egy elég intenzív tolmácstovábbképzésbe ment át. Bár a barátnőm beszél angolul, nagyon szeretne megtanulni magyarul, úgyhogy mindent – de tényleg mindent – pontosan érteni akart! :D Közben persze igyekezett felidézni az időközben kissé elhalványult magyar szókincsét is, amiben jó külföldihez mérten azért lapult néhány szaftosabb káromkodás is :D Odavagyok a kreativitásáért, ahogy a szavakat megjegyzi, és a számára kimondhatatlan magyar kifejezéseket egyszerűen újragondolja. Így született meg nálunk a „zöld” helyett a sárga-kék! :D A nap végére természetesen mi is teljesen átvettük a nyelvi reformot: Marcsiékkal már csak így figyelmeztettük egymást a zebránál, ha valaki nem vette volna észre, hogy szabad az út: „Na gyere, sárga-kék!”
Míg Marcsiék elmentek a tengerpartra, hogy végre megmutassák a lábuknak a Földközi-tengert, mi végre átbeszéltük az élet nagy dolgait.
A strandos kitérő után az Hospital de Sant Pau szecessziós csodáját céloztuk meg. Bár a mozgássérült igazolványom általában csodákra képes, ezen a napon még lobogtatva sem segített: aznapra már egyetlen árva jegy sem maradt. Sebaj, újratervezés!
Az irányt a La Boquería piac felé vettük, ahol az embernek még az ezer szem is kevés lenne. A plafonról lógó érlelt sonkák, a jégágyon ránk figyelő rákocskák meg halak, és az ezerféle színben pompázó, előre kiporciózott gyümölcskelyhek forgatagában bolyongani mindig igazi érzékszervi orgia.
A nap koronájaként pedig átgurultunk a régi Moritz sörgyárba, ahol négyesben költöttünk el egy fejedelmi, hamisítatlan barcelonai vacsorát. Személyzetes kávékáosz ide, elfogyott jegyek meg sárga-kék lámpák oda: ez a nap pontosan attól volt tökéletes, hogy négy év után újra együtt lehettünk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése