Barcelona Krónika 4. nap: A Sagrada Família, a lift és a kőtenger csodája
Azt gondolná az ember, hogy ha valami több mint száznegyven éve épül, ott már régen megszokták a kaotikus állapotokat. Hát, Gaudí mester és a katalánok ezt a műfajt teljesen kimaxolták. A Sagrada Família nem egyszerűen egy templom, hanem egy gigantikus, élő és lélegző kőerdő, ami mellett elgurulni is egészen mellbevágó élmény.
Bejutni kerekesszékkel? Nos, az Adif-es vonatos kalandok után kiderült, hogy a bazilika biztonsági szekciója mintaszerűen pörög: a kerekesszékes kapunál úgy mentünk át, mint a kés a vajon, nulla várakozással.
Itt azért befigyelt egy jókora adag mázli is a rendszerben. Mivel a spontaneitásunkat néha felülírja a helyi turizmus pörgése, konkrétan novemberig már egyetlen árva időpontra sem volt három szabad jegy a felületen. De szerencsére a rokkantsági igazolvánnyal engem ingyen beengednek, és még egy kísérőt is vihetek magammal teljesen ingyenesen! Mivel a tesóm már többször is látta a bazilikát, így a párjával ketten gurultunk be a kapun – így a végén neki is teljesen grátisz volt a bejutás, mi meg kényelmesen felfedeztük a belső teret.
És az a látvány... Amikor a színezett üvegablakokon átömlik az októberi napfény, az ember még a folyamatosan szorgoskodó restaurátorok kalapálása mellett is percekre elnémul.
Az egyik legfelemelőbb részlet az a hatalmas bronzkapu és a mellette lévő imafal, ahol a Miatyánk szövege olvasható ötven különböző nyelven. Egészen különleges érzés ott böngészni a betűket a világ minden tájáról érkező emberek forgatagában, és egyszer csak rábukkanni a magyar sorokra: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. Ott, abban a csendes pillanatban valahogy még közelebb érzi magát az ember az otthonhoz és az egész világhoz egyszerre.
Az L10S–L5 metrókombinációval pedig olyan simán landoltunk a tornyok lábánál, mintha világéletünkben itt közlekedtünk volna. Ha valamiért megéri újra és újra visszatérni Barcelonába, az ez a megunhatatlan, örökké alakuló csoda.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése