Mutasd az útleveled, úgyse hiszem el!” – A katalán nyelv és a bürokratikus sokk

 

Vannak történetek, amik nem egyszer történnek meg az emberrel, hanem valami furcsa, kozmikus ismétlődéssel végigkísérik az életét. Mióta az életem és a munkám ezer szállal kötődik a spanyol és a katalán nyelvhez, a külföldi ügyintézések során rendszeresen belefutok ugyanabba az abszurd jelenetsorba.


Valójában ez a nyelvi „hitetlenkedés” már a barcelonai egyetemi éveim alatt, a Universitat Autònoma de Barcelona (UAB) padjaiban elkezdődött. A ma már szinte testvérként szeretett spanyol barátnőm, akivel együtt koptattuk ott a padokat, az ismeretségünk elején szinte pontosan ugyanolyan megdöbbenéssel kért tőlem bizonyítékot: egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy a spanyol meg a katalán nem az anyanyelvem! :))

A 2019-es barcelonai ügyintézésem viszont még erre az egyetemi emlékre is rátett egy lapáttal.

A földrajzi rövidzárlat

A hivatalban ültem, a hölgy pedig a papírokat rendezgetve, teljesen hétköznapi hangnemben feltette az első kérdést:

Nő: „És amúgy hol laksz?”

Én: „Magyarországon.”

Nő: (kissé türelmetlenül) „Jó, de én úgy értem, hogy itt Barcelonában hol, ha onnan majd hazajössz?”

Én: (angyali nyugalommal) „De én magyar vagyok.”

Ezen a ponton a hölgy arca konkrétan átment egy szociológiai kísérletbe. Négy és fél méteres szemeket meresztett rám – amit az évek során mondjuk már egészen megszoktam –, majd miután lecsapódott benne az információ, a következő kinyilatkoztatást tette:

Nő: „Te nem katalán vagy?! Dehát nem is kérted, hogy beszéljünk angolul! A külföldiek soha nem beszélnek katalánul!”

A zavart röhögés és az útlevél-teszt

Itt elindult köztünk az a bizonyos zavart röhögés, mert emberünk konkrétan úgy nézett rám, mintha a szeme előtt mutattam volna be egy látványos bűvészmutatványt. A helyzetet tetőzendő, a hölgy nem adta fel a gyanakvást:

Nő: „Mutasd légyszi az útleveled, addig úgyse hiszem el, hogy külföldi vagy, amíg nem bizonyítod!” 😂😂😂😂

Igen, jól olvasod: a hivatalban hivatalos okmánnyal kellett bizonyítanom, hogy külföldi vagyok, mert a néni fejében a hibátlan nyelvtudás és a külföldi állampolgárság egyszerűen kizárta egymást!


A belső alkímia nemcsak a nehézségek átírásáról szól, hanem az ilyen felejthetetlen, abszurd pillanatok megünnepléséről is. Amikor a többnyelvűséged nemcsak kapukat nyit ki, hanem konkrétan bürokratikus áramszünetet okoz egy barcelonai irodában – nos, az az a fajta „kulturális győzelem”, amit mosolyogva tesz el az ember az emlékei közé!

Az útlevelemet persze megmutattam, a hölgy hite pedig visszatért az univerzum rendjébe... de a katalán tudásomat azóta is reakciógaranciával használom! 😉

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A mindennapok szarkasztikus krónikája- Amiktől a környezetünk pánikgombot nyom, nekünk meg csak mindennapi rutin

A parkett szabadsága: Amikor a keringő megtöri a négy fal csendjét

A bürokrácia malmai, avagy az extrém sport, amit ügyintézésnek hívnak