Kesernyés hazatérés 2015-ből: Búcsúkönnyek, a hisztiző kisfiú és a katalán légiutaskísérő leckéje

Ha azt mondom, hogy a hazatérésem kesernyés volt, azt azért mondom, mert – miközben elképesztő küzdelem volt visszajönnöm – észre sem vettem, mennyire hiányoztak az enyéim: a családom és a barátaim. Bár a nővérem nem tudott kijönni elém a reptérre, az akkori barátja eljött, és tiszta szívemből meghatott az a kitörő öröm az arcán, amikor megpillantott, és az a mondat: „Nagyon hiányoztál már, csajszi!” Ráadásul meleg vacsorát hozott nekem, hogy „ha már a hidegtől megfagytam, legalább éhen ne haljak”. Ez óriási dolog volt tőle, mert bár aranyszívű srác, ritkán mutatja ki az érzéseit.

De addig a megható pillanatig eljutni... nos, ahhoz nagyon sok könnyen keresztül vezetett az út.

A búcsúzás súlya és a kerekesszék-teszt

Rettenetesen nehéz volt elindulnom a reptérre, de még nehezebb volt otthagynom a spanyol barátnőmet és az édesanyját a biztonsági ellenőrzésnél. A PRM-asszisztens srác útközben egyfolytában beszélt hozzám, én pedig könnyes szemmel kénytelen voltam leállítani: „Ha ismernél, tudnád, hogy ilyet sosem mondok, nem akarok bunkó lenni, de most egyáltalán nincs kedvem beszélgetni.” Ő persze – mintha meg sem hallotta volna – beszélt tovább.

A kapunál, míg várakoztunk, egy kisfiú gigantikus hisztit csapott, mert az anyja nem merte tőlem megkérdezni, hogy kipróbálhatja-e a kerekesszékemet. Egy órája sikított már a gyerek, amikor megelégeltem: – Nézze, inkább felállok, és próbálja ki a kisfiú a széket, a mindannyiunk lelki békéje érdekében.

Az anyuka teljesen leforrázva nézett rám: – Jaj, ne... én azt hittem, magyar vagy, és egy szót sem értesz belőlünk! Micsoda szégyen... – Nos, igen, magyar vagyok, de értettem mindent. Semmi baj.

A kisfiú ment pár kört a székkel, és a világ rendje azonnal helyreállt.

A feladott útlevél és a repülőgépes „beszólók”

A gépre szálláskor jött az a bizonyos úriember, aki felháborodva veszekedett a kapus lánnyal, mert az elkérte az útlevelét: „Hogy mutassam meg, ha a feladott bőröndben van? Az ide úton már megnézték, minek kétszer?!” Ügyes voltál, ember... miatta várt 148 utas.

Amikor végre felszálltunk, és láttam eltűnni a tengert az ablakban, megint elsírtam magam. A mellettem ülő „kedves” hölgyek egyike azonnal megjegyezte: „Ha ennyire félsz a repüléstől, minek ülsz gépre?” Úgy döntöttem, erre a bölcsességre válaszolni sem érdemes.

Pár perccel később pedig elindult a klasszikus kötekedés, amit valamiért mindig rajtam szeretnek gyakorolni:

– Elnézést hölgyeim, lennének olyan kedvesek engedni, hogy kimenjek? – Minek akarsz te most kimenni? – Nem tartozom magyarázattal, de a mosdóba szeretnék menni. – De hát most szálltunk fel! Nem tudod kibírni a landolásig? – Ne haragudjon, de minden tiszteletem mellett nem fogok 2 és fél órát feszengve végigülni csak azért, hogy maguknak kényelmesebb legyen.

A katalán légiutaskísérő kiállása

Ezen a ponton odalépett hozzánk az egyik légiutaskísérő srác (katalán volt), és megkérdezte, mi a gond. Elmeséltem neki, mire megkérdezte: „Tudnak angolul?” Kérdésemre a nénik felcsattantak: „Honnan a fenéből és minek tudnánk mi angolul?!”

A steward erre hozzám fordult: – Kérlek, fordítsd le nekik a következőt:

  1. Minden utasnak teljes joga van korlátozás nélkül mozogni a gépen a repülés alatt.

  2. Kifejezetten felháborít és zavar, hogy egy mozgássérült utassal kötekednek és nem tisztelik.

  3. Ha nem tetszik, a 30. sorban van két üres hely, átülhetnek oda, és nem zavarják egymást.

Lefordítottam. A nénik méltatlankodtak: „Nem elég, hogy egy vagyont fizettünk a jegyért, most még át is ültetnek!” Mondtam nekik: „Döntsék el: a gép hátsó felében akarnak kötekedni, vagy átülnek, és mindannyian megnyugszunk.” Átültek.

„Tudod, miért hittelek spanyolnak?”

Később, mikor a konyhában beszélgettem a katalán utaskísérő sráccal spanyolul, az egyik néni megint beszólt: „Döntsd már el, magyar vagy-e vagy spanyol! Egy nyelvet nem lehet csak úgy megtanulni, te nagyon fura lány vagy, nem is értem, miért engedik a fogyatékosokat repülni!”

Nem mentem bele a vitába, csak annyit mondtam: „Hölgyem, ne várja meg a válaszomat, mert a végén még tiszteletlennek fog bélyegezni. Inkább köszönje meg a belső önkontrollomnak.”

A repülés végén pedig a katalán srác olyan dolgot mondott nekem, amiért az egész megpróbáltatás megérte:

„Tudod, amíg nem mondtad, hogy magyar vagy, én teljesen azt hittem, hogy spanyol vagy. Mert olyan mosolyogva, kedvesen köszöntél nekünk, megkönnyítve a munkánkat. Olyan tisztességes és emberséges voltál, hogy bár mély szomorúság volt a szemedben, nem keserítettél el minket, inkább együttérzést váltottál ki belőlünk. Sokat repülök magyarokkal, és az első, amit látok rajtuk, az a 'fáj a világ' arc. Semmi mosoly, semmi köszönés, csak a panaszkodás. Nem értem, hogyan bírják ezt az állandó keserűséget. Köszönöm neked, hogy áttörted ezt a falat.”

Mosolyogva búcsúztam el tőle: „Remélem, még találkozunk egy másik járaton!” Mert abban a pillanatban, amikor semmi kedvem nem volt mosolyogni, ő visszaadta az hitemet. És megmutatta, hogy a belső alkímiánk nemcsak minket ment meg – hanem a külvilág falait is képes áttörni.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A mindennapok szarkasztikus krónikája- Amiktől a környezetünk pánikgombot nyom, nekünk meg csak mindennapi rutin

A parkett szabadsága: Amikor a keringő megtöri a négy fal csendjét

A bürokrácia malmai, avagy az extrém sport, amit ügyintézésnek hívnak