Az elhagyott gyerekkor: Amikor a védőháló végleg eltűnik
Van egy láthatatlan határvonal az életünkben
Ez a határvonal az a pillanat, amikor a szüleink elmennek.
Amikor elveszítjük őket, nemcsak két embert veszítünk el, akiknek a vérei vagyunk
Mindannyiunkban ott él egy gyermek, aki csak még egyszer, egyetlen utolsó pillanatra szólni szeretne anyához vagy apához. Akár csak gondolatban, akár egy felhőbe suttogott mondatban. Mert az ő szeretetük feltétel nélküli és tiszta volt. És amikor ez a szeretet fizikailag kivonul a világból, olyan űr marad mögötte, amit semmi, de semmi nem tud betölteni.
Az én történetemben a gyász nem egyetlen, elszigetelt tragédia volt, hanem egy korán kezdődő, megállíthatatlan láncreakció
Tizenkét évesen kellett megtanulnom a felfoghatatlant: a gyerekkor küszöbén állva kellett elfogadnom édesapám hirtelen halálát
Aztán tíz évvel később a sors újra lecsapott. Huszonkét éves voltam, amikor édesanyámat is elragadta tőlünk az élet
Fiatal korunk ellenére annyi gyászból, akkora pusztításból kellett újra és újra felállnunk a nővéremmel, mint másnak talán dupla annyi idő alatt sem.
Éppen ezért válik számomra minden szilveszter éjfél különös rituálévá. Amikor megszólal a Himnusz, én csendben, a belső zsongás közepette elrebegek egy néma imát a magasba: „Csak idén ne... Kérlek, ne kerüljön a vállunkra ismét egy ekkora teher.” Sajnos ez a kegyelmi állapot ritkán adatik meg nekünk
Ennek a sok-sok veszteségnek a súlya ott van a sejtjeimben. Megtanított arra, hogy az árvaság nem korfüggő. Nem számít, hány éves vagy: amikor a szüleid nincsenek többé, a világ hidegebbé válik.
De az alkímia nem a felejtésről szól
Ma már tudom: bár a karjaikba nem búhatok vissza, az a feltétel nélküli szeretet, amivel felneveltek, nem enyészett el a semmiben
Mert amíg emlékezünk a szavaikra, amíg a szívünkben hordozzuk a tisztaságukat, addig a gyermek, aki egykor voltunk, soha nem marad teljesen védtelenül.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése