Az elhagyott gyerekkor: Amikor a védőháló végleg eltűnik

 Van egy láthatatlan határvonal az életünkben. Egy töréspont, ami előtt még létezett a gondtalan gyerekkor kincse, s ami után a világ hirtelen megnehezül, a gravitáció nagyobbá válik, a falak pedig közelebb húzódnak.

Ez a határvonal az a pillanat, amikor a szüleink elmennek.

Amikor elveszítjük őket, nemcsak két embert veszítünk el, akiknek a vérei vagyunk. Velük együtt eltűnik a teljes, megkérdőjelezhetetlen biztonság érzése is. Mert nem térhetünk vissza többé abba az óvó menedékbe, nem bújhatunk a karjaikba, és nem hallhatjuk azokat a halk, kódolt szavakat, amik egykor minden vihart képesek voltak lecsendesíteni. Ha ők nincsenek, árvának érezzük magunkat — teljesen függetlenül attól, hány évesek vagyunk, vagy mennyi tapasztalatot halmoztunk fel a zsebünkben.

Mindannyiunkban ott él egy gyermek, aki csak még egyszer, egyetlen utolsó pillanatra szólni szeretne anyához vagy apához. Akár csak gondolatban, akár egy felhőbe suttogott mondatban. Mert az ő szeretetük feltétel nélküli és tiszta volt. És amikor ez a szeretet fizikailag kivonul a világból, olyan űr marad mögötte, amit semmi, de semmi nem tud betölteni.

Az én történetemben a gyász nem egyetlen, elszigetelt tragédia volt, hanem egy korán kezdődő, megállíthatatlan láncreakció. Nyolcéves korom óta szinte minden egyes évben gyászolnom kell — sőt, volt olyan esztendő is, amikor a sors egymás után többször is behajtotta rajtunk ezt a kegyetlen jussot.

Tizenkét évesen kellett megtanulnom a felfoghatatlant: a gyerekkor küszöbén állva kellett elfogadnom édesapám hirtelen halálát. Abban az életkorban az ember még nem érti az elmúlás anatómiáját, csak azt érzi, hogy az oszlop, aminek támaszkodott, egyik másodpercről a másikra kidőlt.

Aztán tíz évvel később a sors újra lecsapott. Huszonkét éves voltam, amikor édesanyámat is elragadta tőlünk az élet. Ő volt a mindenem, a pajzsom, a szövetségesem. Úgy ment el, hogy előtte konkrétan egyetlen napot sem töltöttünk egymástól külön... A betegsége villámcsapásként érkezett, és a kór egyetlen gramm könyörületet sem mutatott sem vele, sem velünk szemben. Hónapok alatt égette el azt az életet, ami köré az én teljes világom épült.

Fiatal korunk ellenére annyi gyászból, akkora pusztításból kellett újra és újra felállnunk a nővéremmel, mint másnak talán dupla annyi idő alatt sem.

Éppen ezért válik számomra minden szilveszter éjfél különös rituálévá. Amikor megszólal a Himnusz, én csendben, a belső zsongás közepette elrebegek egy néma imát a magasba: „Csak idén ne... Kérlek, ne kerüljön a vállunkra ismét egy ekkora teher.” Sajnos ez a kegyelmi állapot ritkán adatik meg nekünk. A családi körünket túl gyakran érinti meg a halál rideg szele.

Ennek a sok-sok veszteségnek a súlya ott van a sejtjeimben. Megtanított arra, hogy az árvaság nem korfüggő. Nem számít, hány éves vagy: amikor a szüleid nincsenek többé, a világ hidegebbé válik.

De az alkímia nem a felejtésről szól. Hanem arról a belső átalakulásról, ahogy a legmélyebb hiányból építünk magunknak menedéket.

Ma már tudom: bár a karjaikba nem búhatok vissza, az a feltétel nélküli szeretet, amivel felneveltek, nem enyészett el a semmiben. Ott él a tartásomban, ott van a döntéseimben, és ott énekel a saját hangomban minden egyes nap.

Mert amíg emlékezünk a szavaikra, amíg a szívünkben hordozzuk a tisztaságukat, addig a gyermek, aki egykor voltunk, soha nem marad teljesen védtelenül.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A mindennapok szarkasztikus krónikája- Amiktől a környezetünk pánikgombot nyom, nekünk meg csak mindennapi rutin

A parkett szabadsága: Amikor a keringő megtöri a négy fal csendjét

A bürokrácia malmai, avagy az extrém sport, amit ügyintézésnek hívnak