A nosztalgia ára 2026-ban: A minőségi tehetségkutatóktól Varga Irénig
Több okból is hiányoznak azok az időszakok a televíziózásban, amikor gyerek vagy kamasz voltam. De gyorsan leszögezem: nem szeretném, ha ez átmenne egy tipikus, kesernyés „bezzeg az én időmben” típusú siránkozásba. Sosem éreztem hitelesnek az ilyen megszólalásokat, mert minden egyes korszaknak megvoltak – és megvannak – a maga sajátosságai.
Mégis, ha visszanézek, két dolog szembeszökően hiányzik abból az érából.
1. Amikor a celeb még nem a csapból folyt
Egyrészt azért hiányzik az az időszak, mert akkoriban a celebek nem folytak a csapból is megállás nélkül. Egészséges mértékben, kordában tartva és színvonalasan jelentek meg a médiában.
Akkoriban az embereknek nem az volt a legfőbb életcéljuk a képernyőn és a komment szekciókban, hogy homlokegyenest ellentmondjanak a másiknak – ha lehet, a lehető legdurvábban, legsértőbben és legalpáribban. Ha más volt a véleményed, nem voltál azonnal az ördögtől való, és pláne nem számítottál cikinek.
Másrészt: nem volt „gáz” beismerni, ha nézted a tévéműsorokat. Nem kellett védőbeszédet tartanod vagy magyarázkodnod, ha leültél a tehetségkutatók elé.
2. A bizarr szociológiai kísérlet
És most, 2026-ban mi maradt a tehetségkutatásból?
A recept végtelenül egyszerű és kiábrándító: a zsűrigárda minél látványosabban és teátrálisabban ölje egymást az élő adásban, mert a balhé hozza a nézettséget. Ha pedig valaki esetleg valóban tehetséges, amögött kötelezően legyen egy végletekig könnyfakasztó, drámai élettörténet.
Ami önmagában még nem is lenne akkora probléma – elvégre a dráma mindig eladható.
Az igazi gond ott kezdődik, hogy az utóbbi években mindkét nagy kereskedelmi csatorna tehetségkutatóiban divat lett a nyers proliság. A nyilvánvalóan tehetségtelen, zavarodott vagy végtelenül naiv emberekkel szándékosan elhitetik, hogy mekkora sztárok, majd élő adásban porig alázzák őket.
A csatornák szinte vadásznak a legkiszolgáltatottabb szereplőkre. Mintha egy bizarr, kíméletlen szociológiai kísérlethez keresnének alanyokat, akik elhiszik a „hozzáértő zsűri” minden szavát, mert fogalmuk sincs, mi történik velük a színfalak mögött.
A trash határa és a Róna utcai szentély
Be kell vallanom – mert az Icalkímia a kendőzetlen őszinteségről szól –: én magam is fogyasztok „trash” tartalmakat. Soha nem is tagadtam. (Vannak, akik az általam rajongásig imádott telenovellák műfaját is trashnek tartják) Egy bizonyos szintig a teljesen agyatlan szórakozás is kikapcsolja az embert a rohanó mindennapokban.
De valahogy nem veszi be a gyomrom a szintkülönbséget.
Nem tudom feldolgozni, hogy egy olyan tehetségkutató, ami olyan ikonikus hangokat és valódi előadókat adott a magyar popzenének, mint Rúzsa Magdi, Caramel vagy Tóth Vera, 2026-ra addig alacsonyodott, hogy továbbjuthat benne egy VARGA IRÉN. Még ha „csak” a középdöntőbe is... Ennek a nőnek olyan messziről el kellett volna kerülnie a Róna utcát, hogy még a GPS se találja meg a térképen!
Konklúzió
Igen, én is nézem ezeket a műsorokat. Talán valami morbid kíváncsiságból, vagy annak a halvány reményében, hogy hátha feltűnik a színen egy-egy olyan igazi csiszolatlan gyémánt, aki egy pillanatra visszaadja a műsor eredeti értelmét.
De közben végtelenül sajnálom azokat a művészeket. Sajnálom, hogy Presser Gábornak, Pierrot-nak, Somának, Geszti Péternek vagy Keresztes Ildikónak látnia kell, mivé korcsosultak azok a produkciók, amikhez egykoron a nevüket, a tudásukat és a szakmai hitelességüket adták.
A belső alkímia lényege az lenne, hogy a nyers ólomból aranyat formálunk. A mai kereskedelmi tévézés viszont pontosan az ellenkezőjét teszi: az aranyból csinál olcsó, eldobható bádogot a nézettségi mutatók oltárán.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése