A készenlét szentsége: Amikor az angyalok is elfáradnak

 

Vannak dátumok a naptárban, amik nem egyszerűen napok. Súlyuk van, gravitációjuk, és olyan láthatatlan nyomásuk, ami ezen a huszonnégy órán keresztül minden egyes lélegzetvételt nehezebbé tesz. Ma lenne az édesanyánk születésnapja.

Illetve csak lenne. Mert tizennégy évvel ezelőtt megjelent az a bizonyos hárombetűs borzalom, és kíméletlenül, orvul elragadta tőlünk.

Ha valakinek, hát neki nem adatott könnyű élet. Két gyereket kellett egyedül felnevelnie egy olyan világban, ami nem a gyengékre van szabva. Úgy tartotta tartással és mosollyal a hátán a családot, hogy én, az egyik gyermeke, mozgássérülten érkeztem a világra – emiatt ő soha nem tudott rendesen elhelyezkedni, nem építhetett karriert, nem kapott megszokott életteret. Az ő teljes élete egyetlen folyamatos, megszakítás nélküli készenlét volt. Mindig mozgásban volt, soha nem tudott leállni, mert tudta: ha ő megáll, a mi világunk dől össze.

Nehéz körülmények között éltünk. Sokszor hiányoztak az alapok, a biztonságos háttér, a kiszámíthatóság. De gyerekként ez engem egyetlen másodpercig sem érdekelt. Mert az ő belső jóságával, a törhetetlen optimizmusával és azzal a semmihez sem fogható, meleg szeretettel, amit árasztott magából, valójában mindenünk megvolt.

Valóságos szent volt. Mindenki, aki csak ismerte, kizárólag szuperlatívuszokban tudott beszélni róla. Imádták az arany szívét, a csípős, megmentő humorát, és azt a kifogyhatatlan figyelmet, amit a családjának és a barátainak adott. Mindenkihez volt egy jó szava, és megszólalni is alig kellett neki: egyetlen félszavas mondatával képes volt a helyére tenni az ember megtört lelkét.

A szó szoros értelmében nekünk áldozta az életét. Soha nem keresett új párt, minden létező belső energiatartalékát felemésztette csak azért, hogy nekünk mindent megadjon, és hogy tanulhassunk. Azt, hogy a korlátaim ellenére ma relatíve önálló, saját életet élhetek, kizárólag neki és a nővéremnek köszönhetem – aki mellett szintén nem kívánhatnék jobbat a világon. Ők ketten a végletekig, a csillagokig harcoltak ezért a függetlenségért.

És mégis… mardos a fájdalom. Ordítóan igazságtalannak tartom a sorsot, hogy amikor végre elértünk oda, hogy megadhattuk volna neki azt a könnyebb, szebb, gondtalanabb életet, amit annyira megérdemelt volna, már nem lehetett velünk.

Finoman szólva sem voltam könnyű gyerek, és még kevésbé voltam könnyű kamasz. Minden egyes nap elgondolkozom a szavain, amikor egy-egy nehezebb, élesebb vitánk után csendesen csak annyit mondott: „Még bánni fogod ezeket a szavakat, kislányom, ha már nem leszek veletek.”

Igaza lett. Csupán azt nem mondta senki, és arra nem készített fel semmi, hogy ezt a bánatot ilyen kíméletlenül, ekkora súllyal fogom magamban hordozni az év 365 napján – ami az ilyen évfordulókon duplán felerősödik. Minden nap elgondolkozom azon, hogy ha előbb elfogadom a belső elakadásaimat, ha előbb kérek pszichológiai segítséget, lehettem volna végre olyan gyereke, amilyet igazán megérdemelt volna.

Nincs az a szó a magyar vagy a spanyol nyelvben, amit ha most leírok, elég méltó lenne arra, mit adnék azért, ha ma együtt ünnepelhetnénk őt. Ha odaülhetnék mellé, és százszor, ezerszer, megállás nélkül köszönetet mondhatnék neki. Köszönetet azért, mert harcos volt, mert soha, semmilyen körülmények között nem adta fel, és mert ezt az elpusztíthatatlan küzdeni akarást örökítette tovább belénk is.

Ma nemcsak gyászolom őt. Ma az ő tüzét őrzöm. Mert az alkímia nem a felejtés – hanem az ő szeretetének arannyá formálása a saját életünkben.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A mindennapok szarkasztikus krónikája- Amiktől a környezetünk pánikgombot nyom, nekünk meg csak mindennapi rutin

A parkett szabadsága: Amikor a keringő megtöri a négy fal csendjét

A bürokrácia malmai, avagy az extrém sport, amit ügyintézésnek hívnak