Batman-akció -20 fokban: A kispesti jégpálya és a mankórabló megmentő

 


Mozgássérültként a téli közlekedés nem egyszerűen logisztika – az felér egy emberfeletti Batman-akcióval. Amikor a fizikai korlátok találkoznak a tükörjéggel, a gravitáció mindig kíméletlenül átveszi az irányítást.

2009 karácsonyán, az osztálykarácsony napján tartottunk hazafelé édesanyámmal az iskolából. Kint röpködtek a minusz 20 fokok Kispesten, a lámpa nélküli zebra pedig sokkal inkább emlékeztetett egy professzionális korcsolyapályára, mint gyalogosátkelőre.

A kollektív ölelés és a dudakoncert

Készségesen és rendkívül óvatosan tityegtem előre, de a tükörjég mégis erősebb volt nálam (és nálunk). Egyetlen váratlan pillanat alatt én és édesanyám is adtunk egy jó szoros, kollektív ölelést a magányosan jegellő zebrának.

A szituáció drámaiságát azonnal kísérni kezdte a kispesti közlekedés:

  • Cirka 20 autó taposott egyszerre teljes erőből a fékre,

  • a sofőrök pedig 10 percig módszeresen, könyökkel tehénkedtek a dudán, apokalipszis méretű dugót képezve.

Merthogy próbáltunk feltápászkodni, de a jég másképp akarta. Milliméterről milliméterre fejtegettem fel a fagyott ujjaimat a mankón, hátha valahogy talpra tudom küzdeni magunkat. Legalább 10 ember ment el mellettünk szótlanul a zebrán, mire a 11. megállt.

A 11. járókelő zseniális „segítsége”

A 11. járókelő odafordult hozzánk, és megkérdezte, segíthet-e. Édesanyám hálás pillantása kíséretében felcsillant a remény...

Aztán hősünk a következőt tette: kikapta a két mankót a kezemből, felrohant velük a járdára (megfosztva minket az egyetlen eszköztől, amivel valahogy talpra kerülhettünk volna), majd egy vidám „Viszontlátásra!” felkiáltással elviharzott!

Ott feküdtünk a 20 dudáló autó előtt a -20 fokos tükörjégen, mankók nélkül. Nem maradt más hátra: négykézláb kezdtünk el komótosan araszolni a járda irányába.

A fordulat és a tanulság

Épp amikor a lábaim és a reményem is végleg feladta volna a küzdelmet, a semmiből feltűnt az egyik gimnáziumi tanárom. Gondolkodás nélkül karba kapott, kiemelt a jégről, és ezzel egyetlen mozdulattal megmentette az emberiségbe vetett hitemet.

Azóta egyetlen dolgot fogadtam meg szilárdan: télen nem közlekedek mankókkal.

Az Icalkímia erről is szól. Hogy még a legalacsonyabb pontról – a -20 fokos jégen négykézláb araszolva, elrabolt mankókkal – is képesek vagyunk felállni, átírni a tragédiát egy fanyar nevetéssé, és megőrizni a belső tartásunkat.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A mindennapok szarkasztikus krónikája- Amiktől a környezetünk pánikgombot nyom, nekünk meg csak mindennapi rutin

A parkett szabadsága: Amikor a keringő megtöri a négy fal csendjét

A bürokrácia malmai, avagy az extrém sport, amit ügyintézésnek hívnak