Batman-akció -20 fokban: A kispesti jégpálya és a mankórabló megmentő
Mozgássérültként a téli közlekedés nem egyszerűen logisztika – az felér egy emberfeletti Batman-akcióval. Amikor a fizikai korlátok találkoznak a tükörjéggel, a gravitáció mindig kíméletlenül átveszi az irányítást.
2009 karácsonyán, az osztálykarácsony napján tartottunk hazafelé édesanyámmal az iskolából. Kint röpködtek a minusz 20 fokok Kispesten, a lámpa nélküli zebra pedig sokkal inkább emlékeztetett egy professzionális korcsolyapályára, mint gyalogosátkelőre.
A kollektív ölelés és a dudakoncert
Készségesen és rendkívül óvatosan tityegtem előre, de a tükörjég mégis erősebb volt nálam (és nálunk). Egyetlen váratlan pillanat alatt én és édesanyám is adtunk egy jó szoros, kollektív ölelést a magányosan jegellő zebrának.
A szituáció drámaiságát azonnal kísérni kezdte a kispesti közlekedés:
Cirka 20 autó taposott egyszerre teljes erőből a fékre,
a sofőrök pedig 10 percig módszeresen, könyökkel tehénkedtek a dudán, apokalipszis méretű dugót képezve.
Merthogy próbáltunk feltápászkodni, de a jég másképp akarta. Milliméterről milliméterre fejtegettem fel a fagyott ujjaimat a mankón, hátha valahogy talpra tudom küzdeni magunkat. Legalább 10 ember ment el mellettünk szótlanul a zebrán, mire a 11. megállt.
A 11. járókelő zseniális „segítsége”
A 11. járókelő odafordult hozzánk, és megkérdezte, segíthet-e. Édesanyám hálás pillantása kíséretében felcsillant a remény...
Aztán hősünk a következőt tette: kikapta a két mankót a kezemből, felrohant velük a járdára (megfosztva minket az egyetlen eszköztől, amivel valahogy talpra kerülhettünk volna), majd egy vidám „Viszontlátásra!” felkiáltással elviharzott!
Ott feküdtünk a 20 dudáló autó előtt a -20 fokos tükörjégen, mankók nélkül. Nem maradt más hátra: négykézláb kezdtünk el komótosan araszolni a járda irányába.
A fordulat és a tanulság
Épp amikor a lábaim és a reményem is végleg feladta volna a küzdelmet, a semmiből feltűnt az egyik gimnáziumi tanárom. Gondolkodás nélkül karba kapott, kiemelt a jégről, és ezzel egyetlen mozdulattal megmentette az emberiségbe vetett hitemet.
Azóta egyetlen dolgot fogadtam meg szilárdan: télen nem közlekedek mankókkal.
Az Icalkímia erről is szól. Hogy még a legalacsonyabb pontról – a -20 fokos jégen négykézláb araszolva, elrabolt mankókkal – is képesek vagyunk felállni, átírni a tragédiát egy fanyar nevetéssé, és megőrizni a belső tartásunkat.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése