A tökéletlenség művészete: Miért nem kell két embernek lenned egyben?
Néha én is belefáradok abba, hogy ennyire tökéletlen vagyok. Haragszom magamra, amikor a fejem teljesen máshol jár, amikor hibákat követek el, vagy amikor a mindennapi logisztika nem úgy alakul, ahogy a nagy könyvben meg van írva.
Ilyenkor fogadkozni kezdek. Azt mondom magamnak: „Mától kezdve hiper-szervezett leszek! Nem fogok hibázni, és bebizonyítom magamnak, hogy képes vagyok azzá a szupernővé válni, akinek egy napon elképzeltem magam!”
De tudjátok, mi a helyzet? Soha nem sikerül sokáig tökéletesnek maradnom. Mint a kecskék, a szigorú rendszerekből mindig visszatérek a saját kis hegyemre és a felhőim közé.
A „Yes, we can!” napok vs. a véraláfutások
Vannak napok, amikor megszólal az ébresztő, és öt perccel később már talpon vagyok. A saját magam által kialakított napirendet követem (hiszen a saját életem vezérigazgatója vagyok), írok, ügyfelekkel foglalkozom, ötleteket gyártok és meg is valósítom őket. Aznap boldogan és elégedetten fekszem le, énekelve a klasszikus „yes, we can”-t.
De a legtöbb napon inkább a kaotikus valóság uralkodik:
Már a megszólaló ébresztő előtt fent vagyok, ez meg máris frusztráltságot szül.
A nap elrepül, a munkám egy tapodtat sem halad, mert unalmasnak találom az ötleteimet.
És hogy teljes legyen a dráma: kiöntök valamit, leejtek valamit, Afrika méretű véraláfutást csinálok a combomra...
Igen, tökéletlen vagyok. De te is az vagy, nem igaz?
A közösségi média illúziója és a belső hang
Bár elismerjük a tökéletlenségünket, a legtöbbször nehéz lelki teherként hordozzuk. Mert a tökéletlenség mögött ott bujkál az a sötét, alattomos érzés: „Nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég értékes. Gondot okozok másoknak”
Görgeted a közösségi médiát, mész az utcán, és úgy tűnik, mintha körülötted mindenki más tökéletes lenne, és minden személyes meg szakmai célját elérte volna. Ekkor odabentről felhangzik a kétségbeesett kiáltás: „Hol van az én megváltásom? Mit kell tennem, hogy végre elégedett lehessek magammal?”
A kettősségek feloldása: Az igazi belső alkímia
A válasz valójában sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk: akkor leszel békében magaddal, amikor már nem úgy tekintesz magadra, mintha két ember lennél egyben.
Amíg különválasztod magadban a „jót” és a „rosszat”, a „tökéletest” és a „tökéletlent”, a „szabadot” és a „bebörtönzöttet”, a „szeretetre méltót” és a „gyűlöletest” – addig soha nem lehetsz teljes mértékben elégedett az életeddel.
A belső alkímia nem azt jelenti, hogy kiirtod a hibáidat vagy a fegyelmezetlen napjaidat. Az alkímia ott kezdődik, amikor elfogadod: a kecske, aki visszavágyik a hegyére, és a fegyelmezett, sikeres nő egy és ugyanaz a személy.
Nem kell tökéletesnek lenned ahhoz, hogy értékes és szeretetre méltó légy. Az odaégett étellel, a 15 perces szundikkal és a felhőkben járó fejjel együtt vagy teljes – és pont így vagy jó, ahogy vagy!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése