10 000 méterrel a józan ész felett: Amikor az asszisztencia Párizsba akart küldeni Barcelona helyett
A repülés sokaknak a stresszről, a kapkodásról meg a szűk ülésekről szól. Nálam, a G8000-es operációs rendszeremmel, ez egy külön repülési logisztikai show-műsor. De ha visszagondolok a 2012-es utazásomra, azóta tudom: a világ legkomikusabb dolgai nem a biztonsági kapuknál történnek, hanem amikor a hivatalos reptéri segítség úgy dönt, hogy teljesen új úti célt választ neked.
Gondoltam, elmesélem a legabszurdabb reptéri kalandomat – amikor a repülőtéri asszisztencia konkrétan rossz gépre ültetett fel –, és mellesleg lerántom a leplet arról is, valójában hogyan zajlik a mozgássérült utasok asszisztenciája.
Hogy kellene működnie a „VIP” asszisztenciának a papíron?
Amikor mozgássérültként repjegyet veszel, létezik egy bűvös rövidítés: PRM (Passengers with Reduced Mobility – csökkent mozgásképességű utasok). Ezt a szolgáltatást minden nemzetközi repülőtérnek kötelezően biztosítania kell, és elvileg a következő szigorú koreográfia szerint zajlik:
1. Bejelentkezés: Utazás előtt legalább 48 órával jelzed a légitársaságnak, hogy milyen fokú segítségre van szükséged.
2. Kíséret a kapuig: A reptérre kiérve a PRM-pultnál átvesznek a hivatalos kísérők. Átvizsgálnak a Fast Track sávban, átsegítenek az útlevélellenőrzésen, és elkísérnek a kapuig.
3. Elsőbbségi felszállás: A mozgássérült utasokat mindig legelőször ültetik fel a gépre. Kényelmesen elhelyeznek az üléseden, mielőtt a többi utas megrohamozná a fedélzetet.
Ez a gyönyörű elmélet. És most jöjjön a 2012-es valóság...
A 2012-es nagy csavar: Párizsi meglepetés-útvonal
2012-ben a megbeszéltek szerint átadtam magam a reptéri asszisztencia gondos kezeinek. A kísérők nagyon kedvesek, céltudatosak és magabiztosak voltak. Toltak, kísértek, intézték a papírokat, feljuttattak a járatra.
Én, mint a jó állampolgár, kényelmesen elhelyezkedtem az ülésben, hátradőltem, és a kora hajnali fáradtságtól kellemes félálomba merültem. Gondoltam, elintéztem a feladatomat, a logisztika nagymesterei tudják, mit csinálnak.
Aztán megszólalt a fedélzeti hangszóró:
– „Üdvözöljük Önöket a Ryanair Párizsba tartó járatán!”
Ekkor lassan kinyitottam az egyik szememet, és átfutott az agyamon a gondolat:
„Nos, ez igazán szép és jó... csakhogy én Barcelonába mennék.” :D
A pillanat, amikor rájössz, hogy a hivatalos reptéri asszisztencia csupa jóindulatból és profizmusból felültetett egy teljesen más országba tartó gépre, leírhatatlan.
Jeleztem az utaskísérőnek, aki megnézte a beszállókártyámat, majd a fedélzeten hirtelen megállt a levegő. Az utaskísérők arca lefagyott, az asszisztencia tagjai fejvesztve rohantak vissza a géphez, engem pedig a létező leggyorsabb akciófilmes tempóban kellett leköltöztetni és átmenekíteni a repülőtér másik felére, a valódi gépemhez – ahol a többi utas már türelmetlenül várt arra, miért áll a felszállás.
Leszállás: Amikor te vagy az utolsó
Ha túléled az asszisztencia félreértéseit és végre a jó gépen ülsz, a leszállási folyamat már igazi jutalomjáték.
A landolásnál a szabályok szerint te szállsz le legutoljára. Amikor a gép megáll, és mindenki fejvesztve rohan, könyököl a folyosón a kabinbőröndökkel, te még megvárod, míg kiürül a fedélzet. A kísérők megérkeznek, és te nyugodtan, királynői tempóban, a saját ritmusodban távozol.
Konklúzió
A repülés mozgássérültként tele van kiszámíthatatlan csavarokkal. A PRM asszisztencia zseniális dolog, és a legtöbbször életmentő – de 2012 óta megtanultam az Icalkímia legfontosabb reptéri szabályát:
Hiába vagy félálomban a tolószékben, mindig hallgass a fedélzeti bemondóra, mert lehet, hogy az asszisztencia épp egy franciaországi meglepetés-utazással akar kedveskedni neked Spanyolország helyett!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése