Miért éppen Alkímia? – A hangok és a szavak belső kémiája
Sokan kérdezték már tőlem – vagy talán csak magukban csodálkoztak rá –, hogy miért választottam a blogomnak az Icalkímia nevet. Azok pedig, akik a zenei világban, a TikTokon vagy a Suno-kísérleteim kapcsán ismernek, talán már találkoztak a virtuális névjegyemmel: Elenalquimia Sonora. Nem véletlen az egybeesés. Ez a név nem egy fellengzős titulus, hanem a legmélyebb belső igazságom és a túlélésem receptje.
Mit csináltak a régi korok alkimistái? Bezárkóztak a sötét műhelyeikbe, és a nehéz, értéktelen, mérgező ólomból próbáltak valami ragyogót, fénylő aranyat kovácsolni.
Amikor végignézek az életemen, azt látom, hogy a sors nem fukarkodott az ólommal. Megkaptam a magam jussát a fizikai korlátokból a kerekesszékkel, a társadalmi vakságból és előítéletekből, a tehetetlenség mardosó dühéből, és a legsúlyosabb csapásból: az édesanyám fojtogató, máig meg nem kopó hiányából. Ezek a megélések nehezek, sötétek és hidegek, mint a nyers fém. Ha magukra hagyom őket, maguk alá temetnek.
De itt lép be az alkímia.
Rájöttem, hogy ha ezeket a nehéz súlyokat kiírom magamból – legyen az a legnyersebb, filterek nélküli düh, vagy a gyász legmélyebb rétege –, a szavak által valami megváltozik. Az ólom elkezd átalakulni. Amikor a fájdalmat történetté formálom, már nem a trauma uralkodik rajtam, hanem én uralom a történetet. Arannyá változtatom a sötétséget: olyanná, ami nekem szabadságot ad, másoknak pedig – akik hasonló cipőben járnak – talán reményt és kapaszkodót.
A zenei énem, az Elenalquimia Sonora ugyanezt a kémiát végzi, csak éppen a frekvenciák és a ritmusok szintjén. A hangok (sonora) és a dallamok képesek lefordítani azt, amire a nyelv néha kevés.
Sokan tudjátok, hogy január óta nem komponáltam új dalt. Néha mardos a bűntudat emiatt, de a terápiás szobában és a gép előtt ülve meg kellett tanulnom: az alkímiának is megvannak a maga fázisai. Van, amikor a lombikok csendben állnak, mert a főzetnek érnie kell. Nem lehet folyamatosan aranyat ontani; néha csak gyűjteni kell az alapanyagot, megélni a viharokat, elviselni a csendet. A januári elakadása a zenémnek nem a vég, hanem a felkészülés.
Ez a blog az én új olvasztótégelyem. Az Icalkímia és az Elenalquimia Sonora egy tőről fakad: mindkettő én vagyok. Itt nem lesznek rózsaszín filterek, sem olcsó közhelyek a pozitív gondolkodásról. Csak a nyers valóság, a dalaim, a múltam és a jelenem – és az a makacs, szűnni nem akaró törekvés, hogy a legnehezebb napokból is valami fénylőt és élhetőt teremtsek.
Üdvözöllek titeket a műhelyemben. Kezdődjön a transzformáció.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése