Más szemmel, más mozdulattal: A belső szabadság koreográfiája

 Van egy láthatatlan térkép, amit a sors a születésünk pillanatában a kezünkbe nyom. Olyan utak és utcák vannak rárajzolva, amelyeken a többség reflexből, gondolkodás nélkül jár. De mi van akkor, ha a mi lépteink nem követik ezeket a kész vonalakat? Mi van akkor, ha a mi mozdulataink egy egészen más dizájnt rajzolnak fel a betonra, egy olyan napfény alatt, amely csak a miénk? Mi van akkor, ha a mi utunk születésünk pillanatától speciális?

Sokáig tartott, de megértettem: minden árnyék, amit az utamon átléptem, és minden seb, amit a sors hátrahagyott, valójában csak azt mutatja meg, hol eresztettem új, mélyebb gyökereket. Hol lettem minden ütés után erősebb. Többé már nem akarok, és nem is tudok beleférni azokba a szűk mintákba, amiket a külvilág készen kínál, amilyennek a társadalom látni akar.  A szél most már messze túlvisz az elvárások partjain. A szemem egy másik igazságot lát: egy olyan világot, amely tele van rejtett csodákkal, amit az arra érdemes emberekkel szeretnék megélni, és amit a múltbéli csalódások nem homályosítanak el.

A saját zenémre táncolva

Ha pozitív szemmel nézek a világra, a színek is megváltoznak. Ott is meglátom a szivárvány vibráló, áttetsző ragyogását, ahol mások csak szürkeséget észlelnek. Lehet, hogy a mozdulataim eltérnek a megszokottól, de ez az én utam, az én táncom. A saját, zenémre lépek, jöjjön bármi.

Gyakran érezheti úgy az ember a korlátai miatt, hogy a világ kevesebbnek látja. De a valóság épp az ellenkezője. Nem kevesebb vagyok, hanem több. Gazdagabb egy olyan belső világgal, amit csak az ismerhet meg, aki mer a felszín mögé nézni. Aki nem a botokat, vagy a kerekesszéket látja, hanem az embert aki valamilyen okból ebbe a fizikai helyzetbe kényszerült.  Ez a létezés egy olyan tánc, ami magasra emel – egy egészen új valóságba az ég alatt.

A csend ajándékai és a rejtett visszhangok

Az életem története nem egy olyan könyv, aminek a végét mások írják meg helyettem. A csendjeim nem üresek: tele vannak új, meg nem fogalmazott ajándékokkal. Olyan belső visszhangokat hallok, amiket a külvilág zaja elnyom, és olyan ajtókat nyitok meg magamban, amik mögött végleg szertefoszlik a félelem. Az a mód, ahogy lélegzem, ahogy létezem – ami a kívülállók számára talán furcsaságnak vagy rejtélynek tűnik –, valójában a legtisztább, saját nyelvem. Egy olyan nyelv, amely dacol minden elmúlással. Ami nem fogadja el. hogy ennek a csodának egyszer vége lesz. Aki lázad az ellen, hogy elveszíti az embereket.

A külvilág sokszor azért fordul el az egyeditől, mert fél tőle. A félelem egy fátyol, ami elvágja az embereket a valódi szépségtől. De ha valaki végre veszi a bátorságot, és valóban meg mer állni, hogy lásson – ne csak nézzen –, egy elképesztő kincsre bukkanhat.

Nem vagyunk beszorítva az egy dimenzióba. Több van bennünk, mint egy, több, mint kettő. Más szemmel nézve, más mozdulatokkal, de végtelenül szabadon.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A mindennapok szarkasztikus krónikája- Amiktől a környezetünk pánikgombot nyom, nekünk meg csak mindennapi rutin

A parkett szabadsága: Amikor a keringő megtöri a négy fal csendjét

A bürokrácia malmai, avagy az extrém sport, amit ügyintézésnek hívnak