Köszönök mindent, Tanárnő! – Emlékezés a legfontosabb útjelzőkre
Sokan vannak, akik az iskolapadból felállva maguk mögött hagyják a múltat, és idővel teljesen elfeledkeznek azokról a pedagógusokról, akik az útjukat egyengették. Persze kamaszként az ember még egészen más szemüvegen keresztül nézi a tanárait, mint később, az évek távlatából, amikor a tanultak már beépültek a mindennapok logisztikájába. Én a szerencsések közé tartozom: azok közé, akiket szerettek a tanáraik, és akik maguk is őszinte szeretettel és mély tisztelettel fordultak feléjük. A mai napig nagy részükkel szoros kapcsolatot ápolok.
Éppen ezért ért fel egy kőkemény traumával, amikor évekkel ezelőtt szembesülnöm kellett a történelemtanárom tragikus halálával. Ő az idő múlásával már sokkal inkább a barátom volt, mintsem a tanárom. És ugyanezt a sajgó, tompa fájdalmat érzem most is, amikor megkaptam a hírt: elment a portugáltanárom is.
Hónapokkal ezelőtt a fiai megosztottak egy bejegyzést a Tanárnő betegségéről. Az a poszt mindannyiunk számára olyan volt, mint egy váratlan hidegzuhany. Akkor arra kértek minket, hogy ha módunkban áll, járuljunk hozzá a kezeléséhez. Mi pedig őszintén, tiszta szívből hittünk a gyógyulásában. Hogy is ne hittünk volna? Hiszen az egyik legerősebb, legszívósabb ember volt, akit valaha ismertünk.
Most mégis itt állunk a fájdalmas valósággal szemben, és az én fejemben tehetetlenül cikáznak az emlékek.
Tisztán látom magam előtt a napot, amikor a szemembe nézett, és azt mondta: büszke rám. Vagy azt a felejthetetlen délutánt, amit vele és egy másik kedves tanárommal tölthettem együtt Barcelonában. Ott, a katalán főváros díszletei között mondta nekem azokat a szavakat, amik örökre beégtek a lelkembe: „Ha édesanyád látja, mennyi mindent értél el, biztosan büszkén néz le rád odafentről.”
Most, hogy a csend maradt utána, már csak egyetlen mondat létezik, ami betölti a teret. Köszönök mindent, Tanárnő! Nyugodjék békében.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése