Barcelona két nyelven, két keréken és egy szívvel


Van az a pont, amikor az ember felismeri, hogy a sorsa nem ott dőlt el, ahol született, hanem ott, ahol először tanult meg félelem nélkül lélegezni. Számomra ez a hely Barcelona. Amikor 2011 őszén először léptem ki a repülőtér kapuján, még nem sejtettem, hogy a katalán fővárosban töltött közel három év nemcsak az életemet írja át, de egy egészen új embert is farag belőlem. Fogyatékkal élőként elindulni a világba, elengedve a családi fészek biztonságos, óvó kapaszkodóit, a legfélelmetesebb és legfelszabadítóbb dolog volt, amit valaha tettem.

Sokan kérdezik tőlem, miért pont Barcelona, és miért fáj még mindig annyira, hogy a gazdasági realitás – a megfizethetetlen lakásárak és az itthoni bázis fenntartása – végül visszakényszerített Magyarországra. A válasz nem a pálmafákban vagy a tengerpartban rejlik. A válasz a méltóságban van.

A guruló szabadság városa

Itthon, Magyarországon a fogyatékossággal élni sajnos még mindig egyet jelent a láthatatlan érzelmi és fizikai falakkal. Egyet jelent a bevásárlóközpont eladójának megalázó suttogásával: „Hé, én nem tudom, hogyan kell bánni az ilyen fogyatékos emberekkel…” Egyet jelent a bámuló tekintetekkel, amik elől legszívesebben bezárkóznál a négy fal közé, csakhogy megkíméld magad a szégyentől, amit valójában nem neked kellene érezned.

Barcelona ezzel szemben egy másik galaxis volt. Ott értettem meg először, mit jelent az, hogy egy város nemcsak építészetileg, de lelkileg is akadálymentes. Az egyetemen (a Barcelonai Autonóm Egyetemen) egy külön iroda szervezte a mindennapjaimat: akadálymentes kisbusz hozott-vitt, önkéntesek segítettek az előadók között, és a professzorok az első perctől kezdve partnerként, közvetlen tegeződéssel kezeltek.

Megjegyzés: A kisbusz minden nap szállított két önkéntes segítő lánnyal együtt, akik egész nap velem voltak, segítettek az egyik óráról a másikra jutni, ételt vásárolni. Az iroda kapcsolatban állt az összes oktatóval, hogy még pontosabban megismerje a hallgató igényeit (hangrögzítő, laptop, speciálisan kialakított asztal, jegyzetelésben segítő személy).

De a legnagyobb csoda a metróhálózatban és az utcákon várt. Egyszer, amikor a kinti barátnőmmel sétáltam, megjegyeztem neki, milyen furcsa, hogy itt lépten-nyomon kerekesszékes emberekbe botlani az utcán. Ő rám nézett, és azt mondta: „Ica, ne hidd, hogy itt több a fogyatékkal élő. Csak itt megvannak a feltételek ahhoz, hogy kijöhessenek a napfényre.” Barcelona visszaadta az utcát. Visszaadta a jogot a normális élethez: a bulizáshoz, az éttermekhez, a tömegközlekedéshez anélkül, hogy furcsa lényként kellene léteznem a térben.

A tapsoló bankfiók és a katalán büszkeség

Barcelona iránti szerelmem másik nagy pillére a nyelv. Tolmácsként és kutatóként volt szerencsém mélyen beleásni magam a katalán függetlenségi törekvések és a szociolingvisztika világába. Van egy hatalmas tévhit a külvilágban: az, hogy a katalánok ridegek, és rossz szemmel néznek rád, ha spanyolul szólsz hozzájuk. Ez óriási tévedés. Büszkék a nyelvükre, igen, de a tiszteletet és a nyitottságot ezerszeresen adják vissza.

Sosem felejtem el azt a napot, amikor besétáltam egy barcelonai bankfiókba ügyet intézni. Végig, folyékonyan, természetesen katalánul beszéltem az ügyintéző hölggyel. Egy ponton a nő megállt, rám nézett, és megkérdezte: „Katalónia melyik régiójából származol?”

Amikor elmosolyodtam, és mondtam, hogy magyar vagyok, a hölgynek tátva maradt a szája. „De hát a külföldiek sosem tanulnak meg katalánul! Te jobban beszélsz, mint sokan, akik negyven éve itt élnek!” – kiáltotta, majd odacsődítette a kollégáit, hogy nézzék meg a „csodát”. A végén az egész bankfiók ott állt körülöttem, és nekem tapsolt. Ott, a pultok között, idegenként, mégis a legmélyebben otthon éreztem magam.

Ólomból aranyat

Bár a barcelonai álmom utolsó szakasza fájdalmas traumákat is hozott olyan emberek miatt, akikben feltétel nélkül megbíztam, a város iránti kötődésem elszakíthatatlan. Ez a hely tanított meg arra, hogyan boldoguljak egyedül. Ott értettem meg, hogy az életem nem a korlátaimról szól, hanem arról a szabadságról, amit képes vagyok kivívni magamnak.

Sokan elítélnek itthon, amikor a spanyol és a magyar mentalitás közötti különbségekről beszélek, mintha a hazaszeretetemet kérdőjelezném meg. Pedig ez nem erről szól. Magyarország a bázisom, a hazám, amit csodálatosnak tartok. De Barcelona a lelkem közepe, a hely, ahol a fizikai ólomsúlyok egy időre arannyá változtak. És ez az élmény életem végéig a részem marad.


From Blogger iPhone client

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A mindennapok szarkasztikus krónikája- Amiktől a környezetünk pánikgombot nyom, nekünk meg csak mindennapi rutin

A parkett szabadsága: Amikor a keringő megtöri a négy fal csendjét

A bürokrácia malmai, avagy az extrém sport, amit ügyintézésnek hívnak