A léleknek nincs protézise
Vannak versek és dalszövegek, amik nem azért születnek, hogy szépen csengjenek. Azért születnek, mert a dühnek és az igazságnak utat kell törnie magának. Azt a szöveget, amiről most írok, spanyolul írtam – azon a nyelven, ami a menedékem, a szerelmem, és ami megadja azt a drámai, büszke tüzet, amire a magyar nyelv néha túl szemérmes.
Ez a vers a kerekesszékemet kísérő mindennapos tekintetekről szól. Azokról a szemekről, amik üldöznek, mintha valami kitaszított, alsóbbrendű lény lennék. Azokról a férfiakról és járókelőkről, akik egy állat makacsságával bámulnak, vagy egyfajta „ördögi fétistől”, részeg sajnálattól vezérelve közelednek.
De van egy üzenetem a mindenkori „Don Fregónoknak” – a hétköznapi nagymenőknek, akik a saját épségük magaslatáról néznek le rám:
A te vakságod a súlyosabb
Amikor az utcán, a buszon vagy egy buliban megalázol, elfordulsz, vagy azt hiszed, kevesebb vagyok nálad, te magad válsz korlátozottá. Csapdába estél a saját szellemi és érzelmi tudatlanságodban. A fizikai korlátokhoz lehet alkalmazkodni – én is ezt teszem nap mint nap a székemmel és a botommal. De a te állapotodra nincs orvosi megoldás.
Mert a fogyatékosságodra nincs gyógymód: a léleknek nincsen protézise.
Ha a lélek torzult el, ha az empátia hiányzik belőled, ott nem segít semmilyen segédeszköz. Az a düh és fájdalom pedig, amit rám próbálsz vetíteni, nem fog megmérgezni. Mint az alkimista, minden egyes mérgező szavadat és gúnyos pillantásodat megfordítom. Belemelegítem a saját haromba, és üzemanyagot csinálok belőle a küzdelmemhez. A fájdalom elillan a türelmem vizében, te viszont ott maradsz a magad szűklátókörűségében.
Egyetlen esély: az empátia
Nem haraggal fordulok feléd, hanem egy ajánlattal. Bemutatom neked az empátiát – azt a képességet, ami a harmónia szigetén lakik, és amit te talán még hírből sem ismersz. Ez az egyetlen dolog, ami megmentheti a lelkedet a teljes elsötétüléstől. Nehéz lesz, tudom. Beismerni a saját vakságodat és leereszkedni a gőgöd tornyából embert próbáló feladat.
De ha sikerül, a lelked megmenekül.
Addig is, én itt vagyok. Nem rohadok a négy fal között, nem kérek a sajnálatból, és nem leszek az apáca, akinek a skatulyád szerint lennem kéne. Élek, írok, zenélek, és ha legközelebb találkozunk a buszmegállóban vagy a tömegben, ahelyett, hogy aprót nyomnál a kezembe vagy dühösen bámulnál, legalább annyit mondj: „Szia”. Kezdjük az alapoknál.
From Blogger iPhone client
Megjegyzések
Megjegyzés küldése