A láthatatlanság skatulyái: Kerekesszék, előítéletek és a társadalmi vakság

Van a társadalomnak egy jelentős része, amely ha meglát egy kerekesszéket, azonnal lekapcsolja a saját agyát. Mozgáskorlátozott nőként élni a mai világban nemcsak fizikai kihívást jelent, hanem egy állandó, mindennapos harcot az emberi hülyeség és az előítéletek ellen. Valamiért a többség képtelen különválasztani a testet az elmétől: ha a lábad nem működik megfelelően, a fejükben automatikusan elkönyvelnek értelmi fogyatékosnak is. Kaptam már olyan kérdést vadidegenektől – teljes komolysággal –, hogy tudok-e egyáltalán beszélni vagy olvasni. Én, aki egyetemet végeztem, nyelveket beszélek, és önálló életet élek.

De a skatulyák itt még nem érnek véget. A társadalom előszeretettel osztja fel az embereket kasztokba, és a kerekesszékhez automatikusan társítanak néhány egészen elképesztő szerepet.


A kéregető, a teher és az irigyelt „ingyenélő”



Az elvárások és a valóság között tátongó szakadékot jól mutatja a diagnózisok teljes félreértése is. Sokak fejében a kerekesszék automatikusan egyet jelent a teljes tetraplégiával: azt hiszik, ha valaki székben ül, az deréktől lefelé abszolút semmit sem érez. Ennek a végtelen biológiai és anatómiai tudatlanságnak köszönhetően kaptam már meg azt a pofátlan kérdést is, hogy „milyen az élet szex nélkül?”. Nem vagyok egy lepedőakrobata, de az apácaéletet sem rólam mintázták. A testem és a vágyaim ugyanúgy élnek, csak a társadalomnak kényelmesebb minket aszexuális, érzéketlen tárgyakká minősíteni.

Az első kaszt a sajnálkozóké. Azoké, akik a kerekesszéket látva azonnal a nyomort és a kiszolgáltatottságot vizionálják. Megesett már velem, hogy egy bolt előtt vártam valakire, és egy arra járó egyszerűen aprópénzt nyomott a kezembe. Nem kértem, nem kéregettem, csak léteztem a köztérben – de az ő fejükben a székem egyenlő volt a hajléktalansággal és a koldulással.

A második kaszt a legdühítőbb: a nyíltan ellenségesek. Ők azok, akik szerint a fogyatékossággal élő embereknek a négy fal között kellene rohadniuk és csendben sajnálniuk magukat. Mentálisan és fizikailag is elszigetelnének minket, mert ha kimerészkedünk az utcára, azzal megzavarjuk az ő tökéletes komfortzónájukat. Felháborodnak, ha miattam le kell engedni a busz rámpáját, vagy ha nem tudnak leülni a kifejezetten nekünk kijelölt helyekre. Úgy tekintenek ránk, mint egy akadályra, ami lassítja a rohanó világukat.

És persze ott van a harmadik kaszt: az irigyek. Azok a teljesen elvakult emberek, akik szerint nekünk „könnyű”, mert úgysem kell dolgoznunk, hiszen „eltart minket az állam”. Hát, üzenem mindenkinek, aki a rokkantsági ellátást vagy a támogatásokat irigyli tőlem: én bármikor szívesen átutalom az államtól kapott összeget a számlájukra. De a pénz mellé csomagban küldöm az állapotomat, a mindennapi fizikai fájdalmaimat és a korlátaimat is. Kérni fogják? Kétlem. Fogalmuk sincs róla, hogy mi, mozgássérültek milyen keményen megdolgozunk a megélhetésünkért, gyakran éjszakai műszakokat vállalva, hogy emberhez méltó életet élhessünk.



A bulik sötét side-ja: Sajnálat vagy fétis?



Nőként az egyik legmegalázóbb megélés mégis a férfiak közeledése. Amikor az ember lánya elmegy szórakozni, kikapcsolódni, a pasik reakciója tízből kilencszer a részeg sajnálat vagy egyfajta beteg fétis. Azért akarnak megtáncoltatni a székkel, azért ölelgetnek kéretlenül, vagy azért akarnak meghívni egy italra, mert szánnak. Mert a szemükben nem egy vonzó, autonóm nő vagyok, hanem egy „szegény kislány”, akivel tesznek egy jó pontot aznap este a karmájukban, miközben a határaimat teljesen figyelmen kívül hagyják.

Nem akarok a négy fal között maradni, és nem fogom csendben tűrni, hogy a társadalom a saját frusztrációit vagy a torz empátiáját vetítse ki rám. Nem vagyok sem szent, sem áldozat, sem kéregető. Egy felnőtt, önálló nő vagyok, aki a saját útját járja – és legfőbb ideje lenne, hogy az emberek ne a kerekesszéket lássák meg először, hanem az Embert, aki benne ül.


From Blogger iPhone client

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A mindennapok szarkasztikus krónikája- Amiktől a környezetünk pánikgombot nyom, nekünk meg csak mindennapi rutin

A parkett szabadsága: Amikor a keringő megtöri a négy fal csendjét

A bürokrácia malmai, avagy az extrém sport, amit ügyintézésnek hívnak