A csendhez való jog: Amikor lemerül a szociális akkumulátor
Életünk jelentős részét azzal töltjük, hogy megpróbálunk megfelelni a láthatatlan társadalmi elvárásoknak: legyünk mindig elérhetőek, legyünk jó hallgatóság, és álljunk ott mások mellett, amikor a sors viharai megtépázzák őket. De mi történik akkor, amikor a saját belső erőforrásaink égnek el a hamuig? Mi van akkor, ha a folyamatos alkalmazkodás és a mások világában való állandó létezés felemészti az utolsó tartalékainkat is?
Olyan világban élünk, ahol a technológia miatt a nap huszonnégy órájában bárki, bárhonnan becsatlakozhat a magánszféránkba. Az okostelefonok korában szinte bűnnek számít nem elérhetőnek lenni. Egyszerűen képtelen vagyok megérteni, miért lett ennyire elértéktelenítve a csend, és miért olyan felfoghatatlan a modern társadalom számára, hogy a csendnek is megvan a maga szentsége. Vannak időszakok, napok, amikor a fizikai és mentális fáradtság olyan szintet ér el, hogy a beszélgetés – a szavak formálása, a reflexió, a folyamatos figyelem és jelenlét – elviselhetetlen teherré válik. Mégis, a digitális világ nem áll le: a képernyők villognak, az üzenetek érkeznek, és a külvilág megoldatlan zaja folyamatosan dörömböl az ajtónkon.
A „lelki szemetelés” digitális köre
Mindig is a jó hallgatóság szerepét töltöttem be az emberi kapcsolataimban. Nem panaszként mondom ezt, hiszen a szeretteimtől, a barátaimtól én magam is rengeteg megtartó figyelmet és támogatást kaptam a múltban. A probléma nem a kölcsönös segítségnyújtással van, hanem azzal, hogy a mai világban hajlamosak vagyunk teljesen eltüntetni a határokat. Amikor hajlamosak vagyunk mindenki lelki gondját magunkra venni, és képtelenek vagyunk időben nemet mondani, szép lassan egy érzelmi hulladéklerakóvá válhatunk, ahová a mindennapok pörgésében szinte automatikusan hordódik be minden feszültség.
A legnehezebb pont az, amikor a határvonalat explicit módon, akár írásban is meghúzzuk. Hányszor leírjuk vagy kimondjuk mostanában: „Ne haragudj, teljesen lemerült a szociális akkumulátorom”. Ez egy egyértelmű jelzés, egy csendes segélykiáltás a magányért, a töltekezésért. A modern kommunikáció pörgése viszont sokszor felülírja ezt: a világ rohan, és a digitális kényelem, az azonnali reakció elvárása gyakran gyorsabban hömpölyög, mint ahogy a belső energiáink töltődni tudnának. Nekünk pedig sokszor már arra sincs erőnk, hogy ellenkezzünk, így inkább hagyjuk, hogy az energiánk utolsó cseppjei is elszivárogjanak.
A hétvégék, amiknek a pihenésről, a feltöltődésről kellene szólniuk egy-egy megterhelő munkahét után, így könnyen válhatnak órákig tartó mentális örvényekké. Ugyanazok a visszatérő élethelyzetek, ugyanazok a sémák keringnek körülöttünk a világban, amikre ha tanácsot adunk, sokszor a kollektív tehetetlenség miatt meg sem fogadódnak. A helyzetek stagnálnak, a körforgás folytatódik – de már a mi időnk, a mi nyugalmunk és a mi mentális egészségünk árán.
A menedék és a bűntudat elengedése
Vannak időszakok – és a mögöttünk álló, nehéz megélésekkel teli hetek pontosan ilyenek –, amikor az ember egyetlen vágya az, hogy elmerüljön egy könyv vagy egy sorozat világában, és teljesen kizárja a külvilágot. Ez nem antiszociális viselkedés. Ez a lélek legfontosabb önvédelmi mechanizmusa. Egy biztonságos, zárt buborék, ahol végre semmit sem kell megoldani, senkit sem kell megmenteni, és nem kell órákig más emberek elakadásában létezni.
Hosszú ideig rosszul éreztem magam emiatt. Különböző ürügyeket találtam ki, ha nem voltam elérhető, és mardosott a bűntudat, hogy talán önző vagyok. De fel kell ismernünk: a folyamatos alkalmazkodás nem lehet egyoldalú. Ha mi képesek vagyunk tisztelni mások határait, nem túlzó elvárás, hogy a külvilág is tiszteletben tartsa a mi csendigényünket.
Imádom a barátaimat, a környezetemet, egytől egyig. De az alkímia arra is megtanít, hogy a tiszta arany csak akkor születhet meg, ha a tégelyt nem hagyjuk repedésig feszülni a külső nyomástól. Meg kell tanulnunk meghúzni a határainkat és nemet mondani. Nem azért, mert a másik ember nem fontos, hanem azért, mert ha mi magunk teljesen kiürülünk, végül a világnak sem tudunk majd mit adni.
A csend nem önzés – a csend a túlélésünk záloga.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése